Szerencse és Balszerencse Tanmeséje

 

Élt egy kis faluban egy nagyon szegény öreg özvegy ember az egyetlen fiával. Volt egy piciny földjük és egyetlen sovány lovuk, így meg tudták művelni a földecskéjüket annyira, hogy éppen hogy meg tudjanak élni.
Egy napon a ló megszökött és elkóborolt. A szomszédok szánakozva mondogatták:
– Ó, micsoda balszerencse!
Az öreg ember azonban csak ennyit mondott:
– Várjuk meg a holnapot.
A következő napon az elbitangolt jószág visszatért, és hozott magával még tíz gyönyörű erős vadlovat. A szomszédok most ezt mondták:
– Milyen nagy szerencse!
Az öreg ember azonban most is azt mondta:
– Várjuk meg a holnapot.
Eltelt egy-két nap és az öreg ember fia igyekezett betörni a vadlovakat. Az egyik ló azonban ledobta a hátáról és a fiú eltörte a lábát. A szomszédok nagyon sajnálkoztak és azt mondogatták:
– Milyen borzasztó baleset!
Az öreg azonban csendesen csak így szólt:
– Várjuk meg a holnapot.
Ismét eltelt egy-két nap. Katonák érkeztek a faluba és újoncokat toboroztak, nem éppen szelíd módszerekkel. Így azután minden fiatal embert besoroztak katonának, kivéve a törött lábú fiút.
A szomszédok akkor azt mondták az öregnek:
– Milyen szerencsések vagytok!
Az öreg ember azonban most is csak ezt válaszolta:
– Várjuk meg a holnapot.

Karácsonyi tantörténet

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén. Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte. – Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

A pacsirta tanmeséje

Amikor a világ teremtése befejeződött, az Öregisten szemlét tartott a kicsi teremtményei fölött. Kíváncsi volt reá, hogy hogyan sikerültek. Először es összeparancsolta a madarakot, jöjjenek azok mindenfelől, kicsik s nagyok, s szeretné őköt megnézni.

Na, jöttek es: ott sűrüsödtek az ég kapuja előtt, s mikor az Öregisten végignézett rajtuk, akkor látta, hogy hát ez mind egyforma színű, egyszínű tolla van!

"Há', ez így nem jó" - gondolta magába' az Öregisten. "Szép, színes tollruhákat kell adni nekik" -, s máris kezdte festegetni őköt.

S ott tolakodtak elöl a nagyok s az erősek, hogy minél előbb reájuk kerüljön a sor, és annál színesebbek, szebbek legyenek. A kicsikék félénken összebújtak, s vártak a sorukra. Köztük volt a kicsi búbos pacsirta es. S amint ott várakozott, egyszer csak meglátta, hogy egy szegény öregasszony menyen az úton, a hátán egy nagy zsákval. Megbotlott a kicsi öregasszony, elesett s a zsákból szerteszét gurultak a magvak, amelyeket összegyűjtögetett. Alig tudott feltápászkodni szegényke.

A kis pacsirta odareppent hozzá:

- Majd én segítek néked! Te csak ülj le s pihenj! Majd én esszecsipegetem az eleséget.

Elkezdte csipegetni a magvakat, vissza a zsákba. Sok vót s bizony öreg este lett, mire elkészült mindenvel. Akkor azt mondja az öregasszonynak:

- Gyere, édes lelkem, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, biztosan hazatalálj.

S ott röpködött előtte s kísérte egészen hazáig.

Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek, egyik szebb vót, mint a másik, olyan szép tollruhákat kaptak.

A kicsi parcsirta szégyenkezve béállt közéjük, s amikor az Öregisten meglátta, a tenyeribe vette s azt mondta:

- Kicsi pacsirtám, elkéstél. Má' elfogyott minden égi festék, egy mákszemnyi nem maradt. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj: Te segítettél a kicsi öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen: legyen nagyon-nagyon szép a hangod, sokkal szebb, mint a többié, és tudj a magasba röpülve szépen énekelni.

Azóta a kicsi pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.

(székely népmese, Budai Ilona gyűjtése)