2010. november 5., péntek

Jézuska és a Kalifa meséje

Bidd kalifa már nagyon régen rosszul érezte magát libanoni cédrusból épített karcsú palotájában. Pedig minden kényelme meg volt benne és felesége, a fiatal Fatime, Bagdad legszebb asszonya volt.
            Elégedetlenségének az volt az oka, hogy ő nem értette meg Fatime gondolkodását, Fatime viszont az ő dolgait kicsinyelte le. Sohasem értették meg egymást s így mindig veszekedtek.
            Egy szép nyári napon történt, épen Fatime születés napja volt, amikor Bidd nagy virágbokrétával lepte meg fiatal feleségét. Fatime nagyon boldog volt. Biddnak jól esett felesége öröme és hozzálépett, hogy megcsókolja örömtől sugárzó arcát. De véletlenül felesége hossz uszályára lépett, a mi azonnal elszakadt. Ezzel ívége volt a boldogságnak. Fatime haragosan ellökte magától Biddot, aki erre nagy haragra lobbant és kitépte felesége kezéből a bokrétát. A földre dobta és lábbal tiporta. Fatime sírt, Bidd pedig legsebesebb paripájára pattant és elvágtatott messze, messze, a Tiberiás tó szelíd vidékére. Letért a tó partjáról és a hegyek erdeiben keresett csillapító balzsamot lobogó haragjára. Egy fordulónál egyszerre csak csodálatos dolog tárult elébe: A kis Jézuska egy kidűlt fa törzsén ült és búzaszemet hintett a köréje gyűlt madárkáknak. Az erdő vidám dalosai csattogva énekeltek és Jézuska kezét, arcát, ruháját csókolgatták örömükben.
            Bidd azt hitte, hogy Jézuska varázsló fiú és boldoggá fogja varázsolni őt. Hozzá ment és megkérdezte:
            - Ki vagy te, varázsló gyermek?
            - Názáretből Jézuska vagyok, de nem ismerem a varázslást.
            - Ha nem vagy varázsló, miért csókolnak a madarak, ládd, tőlem félnek, mert mind elrepülnek.
            - A madarak szeretnek engem, mert én is szeretem őket. Gyöngéd vagyok hozzájuk és megértem panaszaikat. De a te szívedben türelmetlenség és harag lakik, ezért félnek tőled. Én boldog vagyok de te nem lehetsz az, amíg nem tanulod meg a gyöngédséget, türelmet és megértést.
            Bidd szívébe kigyúlt a boldogság utáni vágy és rajongva kérte Jézuskát:
            - Vezess engem oda, Názáretből Jézuska, ahol te tanultad a gyöngédséget, türelmet és megértést, mert én nem tudom, hogy mi az, pedig nagyon boldog akarok lenni.
            Jézuska készséggel teljesítette a kérését és haza vezette Biddot a szülei házába.
            - Látod ezt a kicsiny házat, idegen? Én mindent ebben tanultam. Állj ide az ablakhoz és figyeld meg, hogy mi történik odabent, amit látsz, azt zárd szívedbe és boldog leszel.
            Bidd figyelmesen nézett be. József éppen gyalult és Mária friss fügét mosott egy edényben. József nem látta a háta mögött szorgoskodó Máriát és úgy fordította meg a fáját, hogy pozdorjává törte vele Mária edényét. A víz az egész szobában szétfolyt és a fügék mindenfelé elgurultak.
            - De József, mit csináltál? - kérdezte megijedve Mária. József meglepődve a történtek miatt, Máriához ment és így szólt:
            - Nem láttalak, jó Mária. Véletlenül okoztam kárt, ne neheztelj érte rám. - Ezzel megcsókolta Mária homlokát és segített összeszedni a szétgurult fügéket. Amikor minden rendben volt, Mária is megcsókolta József homlokát és megköszönte szépen a segitséget. Aztán mind a ketten békességgel tovább folytatták munkáikat és nagyon szerették egymást.
            Bidd csodálkozott Józsefék gyöngédségén, türelmén és megértésén és azt mondta Jézuskának: - Most már tudom, mi a boldogság titka.
            Elbúcsúzott Jézuskától. Kiment a hegyek közé és ő is búzaszemmel vendégelte meg a madárkákat. Azok örömmel fogadták. Vig dalt énekeltek neki és csókolgatták kezét arcát és ruháját. Ezután nagy virágbokrétát szedett és sebes paripáján hazarepült Bagdadba. Boldogságot vitt karcsú libanoni cédrusból épített palotájába. Fatime éppen aranyhalait nézegette, hogy milyen boldogan sütkéreznek a leáldozó nap utolsó sugaraiban. Szomorú szívvel, könnyező szemmel gondolt haragos férjére, mert nagyon szerette. És éppen akkor lépett be Biád a gyönyörű galileai bokrétával.
            - Hol voltál, Bidd? - kérdezte Fatime.
            - A boldogság földjén jártam és elhoztam drága melegét a palotánkba.
            - Nem értelek, Bidd.
            - Majd megértesz. Vedd ezt a bokrétát cserébe a másikért amit reggel eltiportam és bocsásd meg hirtelen haragomat. Én mindig jó akarok lenni hozzád, Fatime.
            - Bidd, most már értelek. Bocsásd meg te is, hogy haragudtam, amikor véletlenül uszályomra léptél. Én sohasem fogok rád haragudni.
            Boldogan tértek éji nyugalomra és azt mondja róluk a hir, hogy soha még olyan boldog pár nem élt Bagdadban, mint Bidd kalifa és szépséges felesége, Fatime.

A jószívű kályha

Ne gondoljátok, gyerekek, hogy valami fényes, drága kályháról van szó! Mert igen ütött-kopott, kicsi, kerek vaskályha volt szegény. Négy vékony, hosszú lábon állt és horpadt, fekete csövét olyan magasra nyújtotta akárcsak egy jókedvű zsiráf. No de volt egy jó tulajdonsága a kis kályhának: a tetején három vaskarikával fedett lyuk volt, amelyen pompásan meg lehetett főzni bármit is!
            Hát ez a kályha ott állott sok-sok éven keresztül egy morcos vén ember szobájába. Este, ha hideg volt, a morcos vén ember megrakta jól akácfával a kis fekete kerek vaskályhát - és elkezdte az aranyát számlálni. Mert rémítő sok aranya volt. Annyi aranya volt, hogy tiz bankot alapíthatott volna még sem bukott volna meg: sőt, még több aranya lett volna.
            Nem is adott soha senkinek egy lyukas 25 banist se. (A morcos embernek ugyanis még a banija is aranyból volt!) Hanem minden este számolta, számolta a pénzét nagy gyönyörűségesen:
            - Egy... kettő... három... négy... egészen vagy tíz millióig.
            - Zum-zum... patt-patt... - duruzsolt, pattogott olyankor a fekete kis kályha.
            Sokszor jöttek a vén morcos emberhez - aki jajaj! milyen kövér volt! - sovány, szegény emberek, valami kis pénzt,, vagy fát kérni de ő mindig csak számolt: Egy... kettő... három... négy..., egészen vagy tíz millióig, - és a kéregetők mindig üres kézzel mentek el. A kis kályha ilyenkor olyan szomorúan nézett a vén morcos emberre, rozoga ajtajának két pislákoló szemével - és a belé rakott fák olyan jajgatva, sírva égtek hamuvá, hogy még a gőgös piszkavasat is megindította, de a morcos vén zsugorit nem.
            Egyszer egy igen szép, fehér karácsony estén, amikor olyan puhán hullt a hó mintha angyal-szárnyak pihéjét fújta volna Jézuska a földre, - egy édes karácsonyi estén, mondom - a vén morcos ember éppen a kis kályha előtt térdelt, hogy befűtsön, amikor egy ősz haj, rongyos favágó lépett a szobába.
            - Mit akarsz már megint? - kiáltott rá a vén morcos ember.
            - Nagyságos úr, - mondta a favágó szinte sírva - nem alkalmatlankodnék én, de ma van szent karácsony ünnepe és ha már mást nem tudok adni szegény kis árva fiamnak, legalább egy kis meleg ételt, egy kis főtt krumplit adjak... Hisz ma miden házban teli gyertyás fenyőfák égnek és ugyancsak jó lakomára van terítve... hadd lenne hát az én drága kis szívemnek ma este egy kis jó főtt krumplija... egy kicsike forralt tejjel...
            - Hát, mi közöm nekem hozzá? - kiabált a vén morcos ember.
            - De amikor egy csöpp fám sincsen... egy darab sincs, nagyságos úr, hogy a bogrács alá gyújtsak! Csak két hasábot tessék adni, csak két hasábot hogy azt a kis főtt krumplit...
            A morcos vén ember dühbe jött:
            - Lopsz eleget az erdőmből! Minek adjak? Lopsz!
            - Isten látja a lelkemet, - felelt a favágó, - egyetlen gyermekemet is az öreg Bundás kutyám melegíti éjszakánként, azért soha, egy gyufaszálnyit sem vettem el pedig garmadával volt a kezem alatt... Hiszen, akkor nem is kérnék, - tette hozzá.
            - Mondom, hogy lopsz eleget! - toporzékolt a morcos vén ember. - Azért egy szemernyit sem adok! Most pedig mars ki! Mars ki!
            A favágó búsan elment, a morcos vén ember pedig vissza térdelt a kályha elé, papirost tett a fa alá, gyufát gyújtott, de a kályha nem akart égni. Úgy összeszorította valami a torkát - akarom mondani a csövét - hogy a láng csak ellobbant benne és a füstje mind kitódult az ajtaján.
            - Ez is füstöl, a büdös! - dohogott a morcos vén ember, - holnap kirúgom! Kirúgom! - s miután a tüzet nagy nehezen felélesztette, bebujt az ágyába, de még álmában is az aranyait számlálta. Egy... kettő... három... négy....
            A kis kályha pedig halkan ismételte:
            - Füstöl a büdös... ki fogom rúgni! Jó, - mondta magában, - nem is várom meg, míg kirúgnak, hanem ha úgy is füstölök, elmegyek a szegény favágóhoz. Van elég fa bennem, hogy megfőzzem a krumpliját és megmelegítsem a tejet. - Azzal: Vupp! - egy sóhajtással kioltotta a pislákoló lángot, kihúzta hosszú, korhadt csövét a falból és kidöcögött a szobából a fényes, havas éjszakába.
            És, bizony, gyerekek, bár négy vékony lábával nevetségesen bukdácsolt a havon, és hossz, horpadt csöve kajlán ide-oda hajlott, olyan boldog, sugárzó arcú drága vaskályhát még sohase láttatok, mint ő volt, amikor beállított a favágó hideg kis vityillójába. És milyen otthonosan dugta horpadt, hosszú csövét a kéménybe! És milyen melegen, vidáman kezdett lobogni, duruzsolni! A favágó csak ámult, bámult, csak kacagott és a kis fia uúgy tapsolt, hogy azt hallani kellett volna.
            Egy perc, és a krumplisfazék már a tetején volt, no a bögre tej is: és zú! hú! - főtt is már a krumpli; és - srr... sr... - forrt a tej!
            Hanem eközben a morcos vén ember felébredt és rettentően fázott. Megy a kályhához, hát az nincs sehol! És még jobban fázott, mert az ajtó még nyitva volt, amint a kis kerek fekete kályha kiment rajta. És a morcos vén ember kirohant a szobából és futott, futott a kályhája után! A melegség után! Futott a kis kályha négy hosszú, esetlen lába nyomán! Fel-felbukott a hóban, de csak felállt, tovább loholt, míg nem beesett a favágó kulipintyója ajtaján.
            Hej! ott már javában járta a lakoma! A favágó kis fia úgy ette azt az áldott jó főtt krumplit, mintha újévi malac lett volna, hogy az apja sírt örömében! És a kis otromba fekete vaskályha olyan boldogan lobogott, dorombolt, hogy a vén morcos ember szíve igen-igen furcsán kezdett kalapálni. Olyan furcsán, hogy kénytelen volt megtörölni a szemét.
            Mondjam tovább?
            Hiszen, úgyis tudjátok, hogy a vén morcos ember nem volt többé morcos, hanem rikkantva vágta arannyal tömött zacskóját a padlóra azzal uccu! a legszebb fenyőcsemetét vágták ki a favágóval karácsonyfának és azt csupa csengő arannyal aggatta tele. Aztán hazaszaladt, összepakolta a múlt héten ölt disznó összes nyalánk falatjait, elvitte a favágóhoz, - és amíg a favágó és a kisfiú derekasan nekiláttak a disznóságnak - leült a fura, kerek, fekete vaskályha mellé és csak a főtt krumpliból evett, mert olyat még soha életében nem evett, miközben a kályha átfogta boldog áldott melegével és kedveskedve duruzsolta:
            - Én főztem... Én főztem...

Az angyalok aranykönyve

Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.
            - Adjatok, adjatok, amit Isten adott, - könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.
            A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzestárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:
            - Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!
            Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.
            Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzestárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.
            - Huh, de hideg van! - rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. Ahogy az aranyat megpillantotta, megbánta, hogy meg sem nézte mit esz ki a tárcájából s mondta magában:
            - Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.
            Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.
            - Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, - mondta magában. - Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, - vigasztalta magát, - néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.
            Közben hazasétált a prémesbundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.
            - Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.
            Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:
            - Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!
            - Mit keresel a hóban, szegény asszony? - kérdezte a prémes bundás úr.
            - Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.
            - Sose keresd, jó asszony, - mondotta a prémesbundás úr - jere velem.
            Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.
-           -           -           -           -           -
            Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémesbundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.

A forrás

 Kedves gyerekek! Ma egy rövid esti mesét fogok mondani nektek! Egyszer volt, hol nem volt…
Volt egyszer egy kis királyság a kerek erdőn túl, túl az Óperencián, az  Ezüst-erdőn is túl, az Arany-hegyen is túl, sőt még a Gyémántmezőkön is  túl. Ott élt egy király.
A kis királyságnak volt egy kis forrása, amely minden kutat táplált, az  összes ivóvíz innen eredt. Történt egyszer, hogy a gonosz varázsló ezt  megmérgezte. Aki ebből ivott, az megbolondult. Pontosabban másképp  kezdte látni a világot. Örült mindenkinek, akivel találkozott, sosem  panaszkodott, hanem élvezte az életét, hálával tekintett a napra, csodálta a búzamezőt, segített másokon és mindig jókedvű volt. Az  emberek nem értették, miért vigyorognak ezek  „mérgezettek”, ezért  féltek tőlük és kiközösítették őket. Ám mivel mindenki ezt a vizet  issza, egyre többen és többen lettek, akik így szemlélték a világot. Nem kellett hozzá sok idő és ők lettek többen. A „bolondok” immár  többségben voltak az országban, és nem sokára azok, akik még nem ittak a mérgezett vízből a kisebbséghez tartoztak. De most már ők voltak a  bolondok! Mindenki annak tartotta őket, miért nem ittak még a vízből?  Míg utoljára már csak a Király és a Királyné (teljes nevén Király  Ottóné, született Gyapjas Aranka) maradtak. A nép ellenük lázadt és le  akarta váltani őket. Ám ekkor ők is úgy döntöttek, isznak a vízből.  Azután a nép elfogadta őket, hiszen ők is olyanok lettek, és igazságos,  jó uralkodónak tartották őket. Az ország virágzott békében, bár a  szomszédok kicsit furának tartották tagjait. Tanulságok: 1, Ki a bolond? Aki másként gondolkodik? Akiket bolondnak néztek egykor, mint pl. Einstein, Edison, vagy Leonardo DaVinci, ők vitték előre a  világot. 2, A többség mindig azt szeretné, ha úgy gondolkodnál, mint ők. Nem nézik jó szemmel, ha valaki kilóg a sorból. 3, Csak változás útján lép előre a világ, és a változás nem mindig  kellemes. Ellenben mindig neked, magadban kell kezdeni a változást. 4, Csak azt várd el másoktól, amit te is megtettél már. Ha mutatod az utat és az jó, mások is követni fognak! 5, A közösséget a hasonló gondolkodás tartja össze. 6, Csak addig néznek bolondnak, amíg meg nem értenek. 7, Előbb-utóbb mindenki megbolondul, hisz a világ változik.

2010. november 2., kedd

Buddha

"Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: - És most? Akarsz még mondani valamit? A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: "És most?" Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: "És most?" És más nem történt.

Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: - Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni.

Buddha ezt felelte: - Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy "ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember", és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott - hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem?
- Ha mélyebben belegondolsz - mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja - a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan - a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: "És most?" A férfi még inkább összezavarodott.
Buddha pedig azt mondta a tanítványainak:
- Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok.
A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: - És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük.
Aztán így folytatta: - Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak.
A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: - Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem!
Buddha így felelt: - Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt - milyen dühös volt! Ő köpött, te pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!"