A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szomorú. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szomorú. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. november 11., csütörtök

Élet és Halál

Már gyermekkoromban rettegtem a pokoltól. Vidéken voltam nagybátyámnál és ő kellő hitelességgel elmesélte a pokolra jutó emberek szenvedéseit. Végigmesélte a kínzási módokat, a véget nem érő szenvedések sorát. Elmondta, hogy ha a kínzások végén meghalunk a szenvedésben, pihentetésként egy üstben fognak főzni minket. Vörös színű ördögről mesélt, akiknek szarvaik vannak, kezükben vasvilla van, és azzal szurkálják az embereket. Korbáccsal hajtják a börtöncelláikba, ahol pihenés képen bogarak és mindenféle csúszó - mászó férgek között kell várni a következő megpróbáltatásra. Sokszor kérdeztem tőle, hogy mikor nem jutunk a pokolra, de a válaszaiból kiderült hamar, hogy már egy apró füllentés is elég ahhoz, hogy életünk végén a forró üst legyen lakóhelyünk.

Ezek a gondolatok végigkísértek egész életemen át. Sokszor okoztak rémálmot, pedig tudtam, hogy nagybátyám egy kis túlzással mesélte el nekem, azzal a szándékkal, hogy rám ijesszen és jó gyerek legyek, de valahol éreztem a lelkem mélyén, hogy valami azért lehet a dolgok mögött, nem ok nélkül lehetett annyi mindent hallani a pokolról, az ördögökről.

"Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél", jutott eszembe időnként, mikor egyszer-egyszer felidéződtek bennem a pokoli történetek. Később egyre ritkábban jutottak eszembe ezek a gondolatok, nagybátyám halálakor még az suhant át rajtam, hogy vajon ő most hol lehet, de az idő mindent elfelejtet, egyre kevesebbet gondoltam rá.

¤¤¤¤¤¤

Minden hírtelen történt. Nem tudom, hogy hogyan került előzés közben elém a kerékpáros, de nem tudtam mit tenni. Mintha megállt volna az idő! Láttam magam lassítva, ahogy félrekapom a kormányt, és az autó megcsúszik. Érdekes módon felülről szemlélem az eseményeket. Az árokba száguldott az autó, majd a sárban táncolva beleszaladt az útszéli fába. Hatalmas, tompa ütést éreztem magamon, de nem éreztem fájdalmat. Mintha elszakadt volna valami közöttem és az autóban ülő testem között! Mi történik itt? Miért látom magam felülről? Először azt hittem, hogy kirepültem, és repülés közben látom magam, de egészen más történik itt. Látom, ahogy megáll a forgalom. Mindenki az autómhoz szalad, rángatják az ajtót és kihúznak valamit belőle.

Te jó ég, ez az én testem! Döbbentem nézek körül és próbálom megértetni magam az emberekkel, de nem néznek rám, mindenki az autó és az emberi roncsokat figyeli. Messziről lehet hallani a szirénázó mentő hangját. Mire odaér, a tömegből előkerült orvos megvizsgálva a testem rázza a fejét, és a maradványaimat letakarja a szakadt, véres kabátommal. Érthetetlenül állok az események előtt, nem értem, hogy mi történik itt. Itt járok közöttük, minden porcikám, tagom ép, semmi bajom és mégis átnéznek rajtam, nézik és sajnálják a testem roncsait. Egy ember a tömegben imádkozik, halkan, alig elehet hallani, de egy hatalmas fénysugár szökik ki belőle az ég felé és eltűnik valahol távoli Univerzumba, erre figyelek fel. Jól esik hallani, kellemes közérzetet biztosít ezzel a számomra. Bárcsak megköszönhetném!
Hallgatva az imáját és látva az eseményeket lassan rájövök, hogy meghaltam! Kezdem élvezni a helyzetet. Valahogy nem sajnálom az autómat, pedig szerettem, még becézgettem is. Egyedül éltem egy lakótelepi lakásban, kevés barátom volt, a munkám teljesen lekötött.

Szüleimet vidéken évente kétszer tudtam meglátogatni, akkor is csak egy fél napra mentem el hozzájuk, messze laktak, nekem sok volt a dolgom. Eszembe jutott a lakásom. Most mi lesz vele, mi lesz a sorsa, ki lakik majd benne?
                                                                                                                                             
Ebben a pillanatban a lakásomban találtam magam. Üres volt és csendes. Hiányzott belőle az élet. Régebben szebbnek találtam. Furcsa érzés fogott el.  Leültem a fotelbe és megláttam a távirányítót.

- Na, most belenézek a hírekbe, talán benne vagyok - gondoltam.

Nem tudtam felemelni a távirányítót. Kezem átsuhant a bakelit anyagán és kész. Lemondtam a tévézésről. Azon gondolkoztam, ha a kezem átmegy a távirányító anyagán, akkor a testem is lehet, hogy átmegy a falon, mint a filmeken lehetet látni. Kipróbálom. A szomszéd zárkózott ember volt egész életében, soha nem engedett be, állandóan zárta a lakását mintha valami nagy kincset őrizne odabent, itt az alkalom nála körülnézni.

Sikerült a falon átmenni. Sötét, lepusztult lakás. A szegénység és a puritán élet rányomta bélyegét a lakásra. Az öregúr a fotelben ült és nézelődött az ki ablakon. Nézte a kék égen suhanó bárányfelhőket, s ahogy játszadozott velük a szél, különböző formák rajzolódtak ki belőlük. Úgy nézte az ablakot, mintha az lenne a televízió képernyője. Körbenéztem, érdekes, nincs is tévéje.

Az öregúr most felállt. Kiment a konyhába, valahogy megéreztem, hogy éhes és enni fog. Hosszasan matatott, de alig talált valamit. Elővette a pénztárcáját, kiborította a pultra. Szinte nem volt benne semmi. Visszatette a helyére, majd hosszas kutatás után elővett egy lábast, vizet tett bele. Forráskor egy kevéske lisztet tett a vízbe elkeverve, megsózta, majd bement a szobába. A vázában egy akácfa levágott ága díszelgett, pompázó virággal. Leszedte az akácvirágot, majd a konyhába visszamenve  beletette a fazékba és rövid főzés után leszedve a fazekat a tűzhelyről, kiszedte az akáclevest a tányérjába és elkezdte enni.

A levest időnként egy belecsöppent könnycsepp ízesítette. Átéreztem a fájdalmát egy pillanat alatt s rájöttem a titkára! Nem azért zárkózott el, mert nem akarta mutatni a gazdagságát, hanem azért, mert szégyellte a szegénységét. Éreztem tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, éreztem az élni akarását és hatalmas keserűség öntött el, hogy mellettem élt, éhezett és én nem tudtam róla semmit. Ha találkoztam vele köszöntöttük egymást, majd a fal mellett suhanva bement a lakásába. Tíz éve ismerem, de nem beszéltem vele összesen három mondatot.  Elszégyelltem magam és visszamentem a lakásomba. Jó volt ülni a sötétben, nem kívánkoztam most már sehova. Mennyi minden máshogy van, amit ahogy én gondoltam.

Eszembe jutott egy mondat, amit nem is olyan régen olvastam, csak nem értettem.

"a Kozmoszban létezhet egy időben két ellentétes igazság is". Valahogy szégyenérzetet éreztem, nem tudom megmondani, hogy miért. Belülről jött. Érdekes, meghaltam, megváltozott körülöttem az anyagi világ, nem tudtam a tárgyakat megtapintani, de az érzéseim megmaradtak, sőt érzékenyebb lettem, más érzéseit, gondolatait is érzékeltem. Valahogy elég volt a kíváncsiskodásból. Nem akartam a többi szomszédomat meglátogatni, féltem attól, hogy mi várhat még rám. Mennyi mindent máshogy látni ebből a helyzetből!

Tekintetem gondolkodás közben elkalandozott és néztem a fényképeket a falon. Megláttam nagybátyám fényképét is, a miközben néztem és rá gondoltam a szoba egyik sarka kezdett kivilágosodni, mint mikor felkel a nap és egy áttetsző, foszforeszkáló alak kezdett kibontakozni a fényben. Nagyon megijedtem  és eszembe jutott nagybátyám összes mondata a pokolról és a rémségekről. A felkelő napsugár fényében a kirajzolódó alak mellett a vöröses, aranyszínű fény felidézte bennem a pokol gondolatát és tudtam, hogy elérkezett az időm és a pokolra fogok jutni, mert igaz, hogy tudatosan bűnt nem követtem el, de eszembe jutott nagybátyám mondata, hogy: "egy egyszerű füllentésért a pokolra lehet jutni"!

¤¤¤¤¤¤
                                                                                                                                               
A meleg és a pára megcsapott. Az emberi sikoltozások hangja betöltötte az egész termet. Egy rácsos cellában találtam magam, ahonnan kilátás nyílt minden irányba. Egy középkori kínzókamrában találtam magam! Megfeszített emberek lógtak a falakon, középen egy nagy üst fortyogott, benne kiáltozó emberi alakokkal. Időnként valamelyik ki akart mászni, de mellette egy vasvillás alak állt, villáját beleszúrva visszataszigálta az üstbe. Szarvai fénylettek a párás melegben. Hát bekövetkezett amitől féltem! Ide kerültem, amitől egész életemen át rettegtem! Végig kellett néznem, ahogyan rángatják az embereket a különböző kínzóeszközökhöz, s most várhatom a soromat, hogy mikor jönnek értem. A cellám ajtaja kinyílik. A mellettem lévő emberi roncsot kirángatják ketten, majd korbáccsal hajtva maguk előtt eltűnnek a kísérteties félhomályban. Ahogyan hajtják maguk előtt, a ruhájából potyognak az élősködők, csúszó, mászó férgek. Most látom, a cellám tele van velük, le sem merek ülni. Hihetetlen látvány, elfog a rettegés. Mikor jönnek értem? Meddig tart vajon? Mivel érdemeltem ki ezt? Ennyire csaknem lehettem rossz!

Kapaszkodom a cella rácsán és látom, ahogy karóba húznak valakit. Kiabálása egy pillanatra áthallatszik a többiek hangján, majd fuldokolva lecsendesedik és elhallgat. Szemein látom, hogy teljesen magánál van, és rémülten nézi szenvedő társait. Egy óra telhet el ebben az iszonyatban, mikor az egyik segéd odalép hozzá, kihúzza a karót belőle, és a földre fekteti. Egy talicskás ember odamegy, ráteszi, majd a mellettem lévő cellába dobja a földre. A férgek azonnal ellepik, s csodák - csodája ő azonnal felugrik és söpri magáról az állatokat, testén nyoma sincs az előbbi kínzásnak, begyógyult a seb!  Mi történik itt?! Látom, ahogy a hóhérsegédek felém néznek, és az egyik elindul a cellám irányába.

- Drága nagybátyám, bárcsak itt lennél! - sóhajtottam fel félelemtől elcsukló hangon.

¤¤¤¤¤¤

Cellám sarkában felderenget egy aranyszínű fény, vöröses árnyalattal, mint a felkelő nap és hasonló ahhoz, amit a szobámban láttam. Egy foszforeszkáló alak kezdett kibontakozni a fényből és én rettegve vártam, hogy előkerüljön és elvigyen, mert éreztem, hogy innen már nincs menekvés. Egyre élesebb lett a szellemalak, majd eltűnt mellőle minden vakító fény és teljes életnagyságban a nagybátyám állt előttem!

Zokogva borultam a nyakába.

-         Ments meg kérlek innen! - kértem őt.

-         Ne félj, érted jöttem. Már kerestelek, de te elmenekültél előlem a rémálmaidba, amit felépítettél magadnak.

-         De hát itt vagyok a pokolban, a teljes valóságával együtt!

-         Hát ne legyél itt, legyél újra a szobádban! - felelte - gondolj újra erősen a lakásodra.

Megpróbáltam teljes energiámmal a számomra már hangulatát vesztett, de a mostani körülményeimhez képest palotának tűnő szobámra gondolni.

A következő pillanatban a szobában találtam magam. Nagybátyám egy széken ült és kedvesen mosolygott. Hatalmas megkönnyebbüléssel néztem kedves lényét, mint egy megmentőt és egyedüli hozzátartozómat e furcsa világban.

-         Mi történik itt? - kérdeztem.

-         Meghaltál - felelte.

-         Azt észrevettem, csak olyan furcsa itt minden. Egyedül vagyok, te vagy az első lény, akivel találkoztam. Megjártam a poklot, és ha nem mentesz meg időben, nem is tudom, hogy mi lett volna velem.                    


-         Későn érkeztem hozzád, mert a gondolataid erősebbnek bizonyultak, mint hittem volna. Hírtelen halállal érkeztél ebbe a világba és még tapasztalatlan vagy. Kicsit vártam, hogy érezd át a helyzeted, néz körül.

-         Miért nem fogadtál azonnal és jöttél értem?

-         Azt szerettem volna, ha észreveszed, hogy ugyanúgy élsz tovább, semmi nem változik körülötted meg. Azt szerettem volna, hogy észre vedd, hogy mennyire sötét és unalmas a földi világ a szellemek számára és ne akarj itt maradni.

-         Van olyan szellem, aki ebben a világban jól érzi magát?

-         Sokan. Neked nincs családod, vagyonod, földi kötöttségeid. Sokan haláluk után kétségbeesve nézik házuk, pénzük sorsát, aggódva továbbra is, hogy mi lesz azokkal. Vannak, akik szeretteik sorsát kívánják figyelemmel kísérni, de csak később jönnek rá, hogy nem tudnak beleavatkozni, csak passzív szemlélői az eseményeknek, Ezzel csak saját magunknak okoznak szenvedést. Amit éreztél, hogy a szobád hideg lett és sötét, az azért van, mert nem ragaszkodsz a dolgaidhoz annyira, nem okoztak kötődést.
 Sok ember halála után itt marad, nem veszi észre még azt sem sokszor, hogy meghalt és élni akarja tovább szellemként a földi életet. A legjobb, ha a halál után rögtön tovább megyünk a szellemvilágba, de legkésőbb, a földi idő szerinti hat héten belül el kell döntenünk, hogy megyünk vagy maradunk. Utána lezárul számunkra hosszú időre az árjárás kapuja és csak sok idő, és kegyelem után juthatunk az igazi helyünkre.

-         Miért kell várni hat-hetet?
-         Minden szellem nyugodtabban távozik, ha látja, hogy földi teste az őt megillető helyre kerül. Látja, hogy azok, akiket szeretet továbbra is élnek és megtalálják egyedül is a helyüket a földi életben. Látni fogja és hallja, hogy miképpen vélekedtek róla az emberek, ilyenkor azokat a titkokat is meg lehet tudni, amik eddig rejtve maradtak. Kiderül, hogy ki szeretet igaziból, szívből, ki volt az, aki csak mutatta, de belülről a legfélelmetesebb ellenség volt. Komoly tanulási és megtapasztalási lehetőség ez. Pihentetni is kell a szellemet. Gondolj bele, egy harcos, küszködő világból átkerülni egy szebb, de másfajta világba, ahol szintén kell dolgozni, de teljesen másféleképen. Át kell állni. Van, aki görcsösen ragaszkodik a földi síkhoz, annak érdekes lesz egy ideig, majd elunja magát, nem tud mit tenni, nincs kivel beszélni, egyedül marad. Nem élvezi azokat a dolgokat, ami emberi testbe zárva örömet szerzett neki. Igazi pokol lesz a számára a földi dimenzióban maradni!

-         Hogy kerültem a pokolra, miért nem maradtam ott?

-         A pokol a képzeleted szüleménye. Gyerekkordban sajnos nagyon megmaradt benned, amit meséltem, és amit másoktól is hallottál. A pokol nem létezik, csak a fantáziád szüleménye. Túl későn érkeztem, nem hittem volna, hogy ilyen hamar megteremted magadnak. Nem vetted észre, hogy ahova képzeled magad, pillanatok alatt oda kerülsz?

-         De igen. A balesetem helyszínéről a szobámba kerültem, nem is értettem, hogy miképpen történhetett meg. És utána a pokol.

-         Gondolati úton történt minden. Odaképzelted magad, felépítetted magadnak és odakerültél. Próbáltam jönni hozzád, de annyira erős volt a félelmed, hogy bekerültél az általad kitalált és felépített világba. Egy pillanatra félelmed elcsendesült és újra hívtál és így lehetőségem volt elmenni hozzád, beszélni veled.

-         Most már velem maradsz?

-         Igen. Egy darabig Segítek átmenni a másik világba, megmutatok újra mindent neked.

-         Újra? Ezt nem értem?!

-         Sokszor voltál már itt. Amikor leszülettél a földre, akkor itteni szemszögből nézve meghaltál és mikor a földön haltál meg, ide visszaszülettél. Örök körmozgás. Ami fent is az lent is, ami lent is az fent is.

-         Nem emlékszem semmire az itteni életemből.

-         Most nem, de ha visszatér az emlékezeted, akkor mindenre fogsz emlékezni. Látni fogod az életedet, látni fogod, hogy hol hibáztál, szellemi szemszögből minden máshogy néz ki!

-         Valaki ítélkezni fog felettem?

-         Senki. Saját magad fogod látni saját magadat, minden szemszögből, minden tettedet és annak következményeit. Saját magad ítélkezel a tetteid felett, de ez nem igazi ítélet, hanem a tetteid gyümölcsének a megtapasztalása.
-         Érdekes, amit mesélsz nekem. Amit odaát megteremtek magamnak az létrejön?

-         Igen, a gondolat teremtő erejét azonnal, a gyakorlatban látni fogod. A földön is működik ez a dolog, csak ott lassabban megy, sok szűrön megy keresztül. Összetettebb a folyamat, ideát látványosabb, mert minden gondolat nyíltan halad.

-         És ha olyan emberhez illetve szellemhez kerül, aki kihasználja a gondolatomat és visszaél vele?

-         Ne aggódj! A szellemvilág nagyon sok rétegből, dimenzióból áll. Minden ember csak olyan helyre kerül, amilyen az őt megillető helye. Te nem kerülsz alacsonyabb szintű szellemek közé, ahol bajod lehet és szenvedhetsz, magasabb szintre sem mehetsz, csak ha méltó leszel rá. Mindenki olyan helyre kerül, amilyet a földi életének munkásságával kiharcolt, felépített magának.

-         Akkor nem lehetek együtt, például egy gyilkossal?

-         Nem. Ő a többi hasonló szellemi szinten álló társaival együtt fog élni azon a szinten, amit teremtett magának.

-         És kap lehetőséget arra, hogy kiszakadjon onnan?

-         Igen. Visszaszületik a földre és olyan életet él, amivel feloldja az előző élet bűneit, hibáit. Ezt hívjátok ti a földön karmának!

-         Mikor megyünk tovább, érdekelne az új lakóhelyem!

-         Készen vagy, nem akarsz tovább itt maradni, nem érdekel a földi dolgaid továbbalakulása? Nem érdekel a temetésed, nem érdekel személyes dolgaid sorsa?

-         Nem, mehetünk.

Az aranyszínű köd mely beburkolt, egy csodálatos boldogságérzést biztosított. Egy patak partján találtam magam. Azon az oldalon sötét volt, ahol én jártam, de a másik oldal fénye átragyogott. Nem féltem a sötétben, mert a körülvevő ködfelhő kellő fényt és biztonságot nyújtott a számomra. Egy hidat láttam, mely a patakon keresztül vezetett. Odamentem a hídhoz, egy pillanatra visszanéztem a sötétségre, mely hideget sugárzott, majd ráléptem. Egy könnyebbséget éreztem, mint amikor súlytalanok leszünk. A híd közepéről előretekintve megláttam nagybátyám mosolygó szemeit, szeretettől sugárzó lényét és egy ismerős érzés járt át, mire átsétáltam a hídon.

Hazaérkeztem!

Egy igaz szerelem története

Az egyik leggyakoribb kérdés az életünk során: "Mi a szerelem?"...
Nos, a legszebb magyarázatot egy asszisztens barátnőmtől hallottam.
Nemrégiben eszembe jutott a történet, amit szeretném ma veletek megosztani.

"Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30. körül, bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Tudva, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos, kértem, hogy foglaljon helyet. Miközben a rendelőben tettem-vettem, figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.

Idő közben arra gondoltam, megtehetném, hogy leveszem a kötését, és megnézném, miről van szó.

A seb nem tűnt olyan súlyosnak. Eldöntöttem hát, hogy fertőtlenítem, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem az öregúrral.
Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésével. Ő azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.

Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem, mire kedvesen elmesélte, hogy Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de
az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól
tudom, ki Ő".

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem.
Nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.

Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben!

2010. november 9., kedd

Anyának lenni...

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban,
a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.

   A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.

   Úgy értem -magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ...?

   "Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő. ''Anya vagyok."

   ''Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő
szó!"-hangsúlyozta a hivatalnok.

   Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak
ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A
hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony
és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali
Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".

   ''Mi a foglalkozása? "-kérdezte.

   Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktak
belőlem a szavak.  ''Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi
kapcsolatok területén.''

   A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett
rám, mint aki rosszul hall.

   Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal
néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos
nyomtatványra írta.

   ''Megkérdezhetem, "-kezdte a hivatalnok érdeklődéssel- "Pontosan mit
csinál ezen a területen?"

   Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam
válaszolni: "Továbbképző kutatómunkát végzek, (amit az anyák nem)
laboratóriumban és terepen, (általában úgy mondom a házban és a házon
kívül). A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész
családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a
munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani? ) és
gyakran napi 14 órát dolgozom (24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám
több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés
sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.''

   A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat,
felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.

   Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben
elmerülve,

 szaladtak elém a laborasszisztenseim : 13, 7 és 3 évesek.  Az emeletről
hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos
kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt.

   Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint
aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak
egy másik Anya''.

   Anyaság!

   Micsoda nagyszerű karrier!  Különösen, ha egy cím is van az ajtón.

   Akkor a Nagymamák "Vezető tudományos munkatársak  a gyermekfejlődés és
emberi kapcsolatok területén '', és a Dédnagymamák ''Ügyvezető tudományos
munkatársak"? Szerintem igen!!! És hiszem, hogy a nagynénik "Tudományos
munkatárs-helyettesek".

   Kérlek küld el ezt egy másik Anyának, Nagymamának, Nagynéninek, és más
barátoknak, akiket ismersz. Legyen kevesebb problémád, több örömed, és csak
boldogság kopogtasson az ajtódon! Légy kedvesebb, mint kellene. Mindenkinek,
akivel csak találkozol meg kell vívnia a saját harcát. Sosem tudhatod, hogy
egy perc vagy egy pár őszinte szó mikor befolyásol egy életet.

2010. november 8., hétfő

A legszegényebb gyermek

Az arkangyal, aki az Úr kegyelméből és jóvoltából minden éjjel lejött a földre, ma megint útjára készült. Ott állt az üdvözültek honában, az örök fényességben és körülnézett, hogy hová szálljon az éjjel. Az Úr trónusa mellett álló arkangyal ugyanis minden éjjel fölkereste a legszegényebb, legszerencsétlenebb gyermeket. Míg aludt, odaült ágya mellé, betakargatta és gyönyörű álmokat sugdosott fülébe. A szegény, szerencsétlen, éhes, rongyos gyermek arcán ilyenkor mennyei derű ömlött el és reggel boldog mosolygással ébredt fel szalmazsákján.
            Az arkangyal körülnézett, hogy ma éjjel hová is menjen? Ki a legboldogtalanabb gyermek e széles világon? Kinek van legnagyobb szüksége arra, hogy a jótékony álom elfeledtesse vele a való élet minden nyomorúságát?
            És amint kutatva nézett körül, szeme megakadt egy kis kunyhón. A kunyhó egyetlen szobájában a földre volt terítve egy csomó szalma. A szalmán feküdt egy kis sovány gyermekleány. Rongyok fedték a testét és rongyokkal volt letakarva a kemény szalmaágyon. A gyermek reszketett és sírt. Reszketett, mert hideg volt és sírt, mert reggel óta nem evett.
            - Anyám, édesanyám - mondta halk szepegő hangon a gyerek.
            Egy sápadt arcú asszony jött elő az asztal mellől, hol éppen varrogatott.
            - Mit akarsz, kis leányom?
            - Éhes vagyok és fázom.
            - Aludjál, egyetlenem.
            - Nem tudok aludni. A hideg borzongat. És úgy ennék valamit, ha csak egy darab száraz kenyérhéjat is.
            Az asszony halvány arca még fehérebb lett. Megremegett egész testében, de aztán lehajolt a gyermekhez és szelíd halk szóval suttogott hozzá:
            - Ne félj, angyalom. Reggelre készen leszek ezzel a varrással, hazaviszem a munkát és pénzt kapok érte. Aztán, ha ideadták a pénzt, mindjárt veszek fát, meg kenyeret. Meglátod, milyen jó meleg lesz itt!... A tűz mellé ülünk mind a ketten és úgy esszük meg az ebédet.
            Gyöngéden megcsókolgatta a gyermeket. A gyermek abbahagyta a sírást, csak kis teste borzongott, remegett. Az anya erre levette nyakából a kendőt és ráterítette a gyerekre. Ő pedig varrt tovább. Néha-néha egy-egy pillantást vetett gyermekére és ilyenkor boldogan mosolygott. A gyermek a sok biztatás, ölelés és csók között végre elszunnyadt.
            - Megyek  - mondotta az arkangyal -, odaülök a szegény gyermek szalmaágya mellé és olyan szépeket fog álmodni, hogy még öreg korában sem felejti el.
            Az Úr azonban megfogta az arkangyal karját.
            - Várj csak! Bizonyos vagy abban, hogy jó helyre mégy? Bizonyos vagy abban, hogy ez a legszegényebb gyermek?
            - De, Uram - álmélkodott az angyal -, nézz le a boldogtalan teremtésre. Rongyok között fekszik a csupasz szalmán. Ott lent csikorgó hideg van és még ma sem volt tűz a nyomorult kis szobában és a gyermek egy falat kenyeret sem kapott. Hát van ennél nagyobb nyomorúság, van ennél szerencsétlenebb, szegényebb, boldogtalanabb gyermek a világon?
            - Van - felelt az Úr és lemutatott a földre.
            Az arkangyal odanézett és egy fényes, hercegi kastélyt látott maga előtt. Hosszú gyászkíséret vonult el szeme előtt. Száz pap imádkozott az egek Urához a halott lelki üdvösségéért. És ezer meg ezer ember kísérte a fényes, aranyos koporsót, melybe a fiatal hercegasszony holtteste feküdt.
            A halottat temették a családi kriptába. A herceget pedig rávették orvosai, barátjai, hogy menjen utazni kissé. Hátha majd a hosszú úton enyhül bánata. A herceg eleinte tiltakozott, de aztán szomorúan vállat vont.
            - Hát, nem bánom, megyek... De a gyerek...
            - A kis hercegkisasszony - mondták az udvari emberek -, ugyan, fenséges uram, hiszen száz szolgálóleánya, ötven nevelőnője van, nem is beszélve a főudvarmesternőről, a fődajkáról és húsz udvarhölgyéről... Ugyan, mi hiányossága lehet egy ilyen gyermeknek?
            A herceg útra kelt és az Úr most a kis hercegi gyermek hálószobája felé mutatott. A kék selyemmel bevont szoba közepén aranyos ágy állt. Abban pihent fehér csipkék között a hercegkisasszony, egy gyönge, négy éves kis gyermek.
            - A kis hercegnő jól alszik - mondta a főudvarmesternő -, így hát nyugalomra térhetek. Ma úgyis nehéz napom volt.
            Ilyenformán gondolkoztak az udvarhölgyek, a szobaleányok, a dajkák, nevelőnők s a gyermek egyedül maradt szobájában.
            Rendesen csakugyan végigaludta az éjszakát, de ma különös álmok gyötörték. Nyugtalan lett, ledobta magáról a paplant és sírni kezdett.
            A mellette levő szobában mély álmot aludt a dajka. Csak nehezen ébredt fel és bosszúsan ment át a gyerekhez.
            - No, mi a baj?
            - Fázom -, felelt szepegve a gyermek.
            A dajka morogva vette fel a paplant és ingerülten duzzogott:
            - Hogyne fáznék, amikor ledobja a takaróját. Az ember holtra fárad a temetéstől és még éjjel sincs nyugodalma.
            - Hol az anyukám?
            - Csitt!... Aludni kell!
            - Az anyuska takarjon be...
            - Ejnye, haszontalan rossz gyerek! Lesz már csönd? Nekem is kell egy kis pihenés. Egy szót se halljak, mert különben...
            A gyermek csak halkan szepegett. A dajka rátette a paplant és behúzta megint az ajtót, aztán lefeküdt.
            - Anyuskám - szepegett magában halkan a gyermek -, édes anyuskám...
            A paplan megint lecsúszott kis testéről. A gyermek didergett, de immár nem mert sírni. Félt a dajka haragos arcától. Forró, keserű könnycseppek hulltak alá szeméből és teste remegett a hidegtől és a félelemtől.
            - Láttad? - kérdezte az Úr szelíden.
            Az arkangyal bólintott, szemét könny homályosította el.
            - És láttad azt a másik gyereket is? Az éhezőt, a fázót, a koldust? De ugy-e, amikor sírni kezdett, az anyja odatérdelt a szalmaágy elé és szelíd, szerető hangon bíztatta az édes holnappal, a boldog jövendővel. Láttad, amikor a kendőjét ráterítette gyerekére és maga dermedt kézzel, kékülő nyakkal varrt tovább? Láttad, az édesanyja csókja után milyen boldog mosolygás ült ki arra a kis arcra? Hát ki a szegényebb, boldogtalanabb, kinek van nagyobb szüksége reád, hogy álmában elfelejtesd vele fájdalmait és szenvedéseit?
            - Ennek, Uram, ennek a hercegi árvának, mert amannak nyomorúsága mellett ott virraszt édesanyja.
            - Úgy van - bólintott az Úr -, és teljesen szerencsétlen, igazán boldogtalan sohasem lehet az a gyermek, kinek álma fölött édesanyja szeme őrködik.
            Az arkangyal leszállt a földre, egyenesen a hercegi palotába ment és berepült a kis leány hálószobájába. Betakarta a gyermeket, megcsókolta és leült az aranyos ágy szélére. A gyermek nemsokára mély álomba merült, ekkor az arkangyal fölébe hajolt és így suttogott:
            - Álmodd, amit legjobban kívánnál, amit leginkább szeretnél, ami igazán boldoggá tenne.
            A kis leány pedig révetegen kinyújtotta kis kezét és boldog mosollyal suttogta:
            - Anyuskám... drága anyuskám... te vagy itt mellettem... Maradj velem örökre... mindig... örökre.
            A gyermek nyugodtan, csöndesen aludt...
 

Jen fogsága és halála

   ... Egy nap Jen egy fiú fogságába került. Mindent megtett, amit egy értelmes béka tenni szokott, ha gólya, ember vagy más veszedelmes lény a patakhoz közeledik: beleugrott a vízbe, alámerült és ahogy csak bírta, fölkavarta a patak medrét, hogy a zavaros vízben ne lehessen többé megtalálni. Ez egyszer azonban semmi se segített rajta.
            A fiú várakozóan nézett a hálójába és Jen megborzadt az ember rendkívül nagy, kék szemétől, mely szőke haja alól letekintett rá. Rettenetes, éles kiáltást hallott közvetlenül a feje fölött és a háló hurokján keresztül egy másik embert is megpillantott, amint jött át a mezőn. Ez is fölibe hajolt a hálónak és Jen látta, hogy neki is ugyanolyan szeme van, de sokkal hosszabb haja és finomabb hangja.
            Róla beszéltek bizonyára mindenfélét, piros ajkuk mögül előtörtek a hangok és látni lehetett fehér fogaikat. Jen arra gondolt, miközben kétségbeesetten iparkodott a háló falán feljönni, hogy százszor inkább került volna a gólya hatalmába, mintsem az ember keze közé.
            - Istenem -, szólt a fiú a kislányhoz - ez megint csak egészen közönséges barna, pedig úgy szerettem volna egyszer már egy igazi zöld levelibékát fogni.
            A fiú, úgy látszott, mintha töprengett volna valamin.
            - Mindenesetre elviszem magammal - határozott, belenyúlt kezével a hálóba és megfogta Jent - tán mégis ért valamit az időjósláshoz vagy meg tudom majd rá tanítani.
            Megfogta Jen lábát, annál fogva fölemelte és az ég felé tartotta. A lány kinyitott egy tojásalakú zöld szelencét, Jen eltűnt a nyílásban, mint valami szörnyeteg szájában is mindössze még egy fülsiketítő csattanást hallott, mely úgy zúgott, mint az égzengés. A szelencét ugyanis gyorsan ismét be kellett csukni,  mert egész csomó más fogoly is volt már benne. Azután sötét lett.
            Hamarosan észrevette, hogy fogságba került, de rémületében is figyelmessé lett aziránt, hogy nem egyedül van. Brekegés, zúgás, nyüzsgés vette körül, lábak, szárnyak, nedves és száraz testek leírhatatlan tömkelegében.
            Segélykiáltásokat és mély sóhajtásokat hallott és olyan bensőséges, szabadulásért való könyörgést, hogy szeme könnyel telt meg és úgy érezte, hogy körülötte nagy haldoklás megy végbe, mint valami csatamezőn. Emellett könyörtelenül lökődött és hintázott a szelence és a legjobb akarat mellett sem tudtak biztos helyet elfoglalni.
            Valaki susogni kezdett fölötte a lombok közül:
            - Ó, milyen szép volt a sárga virágokon!
            Egy lepke volt, amely tört szárnyával virágszárak közé volt beszorítva.
            Kis idő múlva megint elkezdődött a kellemetlen rázkódás, ezúttal egyenletes durva lökésekkel: a fiú ugyanis elkésett és futnia kellett, hogy lehetőleg még idejében hazakerüljön. Ott aztán végre a börtön mennydörgésszerű robajjal az asztalra röpült és akkor hosszú időre csönd állott be.
            ... A fiú az egész családot az asztal köré gyűjtötte, mert azt akarta, hogy szerettei is valamennyien részt vegyenek az örömében, mit zsákmánya kínált.
            Jen szemét vakította a fény, amely hirtelen a sötét börtönbe hatolt. Kemény, fényes lapra szállt ki és zavarában nem figyelt rá, hogy a fiú keze egyszerre ráborult  és szorosan átfogta testét.
            A kéz meleg volt, remegett kissé és hevesen szorította, de hirtelen ismét szétnyílt és Jen - kimondhatatlan örömére - tiszta vízbe esett, amelynek alján mindenféle zöld növény csillogott. Amilyen gyorsan csak tudott, alámerült és elbújt a kákalevelek mögé, kissé csodálkozva rajta, hogy a fenék nem rázódott föl és a víz nem lett zavaros.
            Nem is sejtette, hova került, csak azt tudta, hogy elhamarkodott ugrásával akaratlanul is túl van a veszélyen, hogy tudniillik az általános izgalmat felhasználta arra, hogy kereket oldjon.
            Telt, múlt az idő, beállt a szürkület, aztán egészen este lett. A kis Jen csakhamar rájött, hogy nem nyerte vissza szabadságát, hanem egy szűk, kerek kalitkába került, amelynek a falai átlátszóak voltak, akárcsak a víz, de olyan kemények, mint a kő. Ott üldögélt tehát csöndesen és szomorúan a sima falon és nézett ki az alkonyatba. Egyszer kinyílt a kalitka teteje és valaki szöcskét dobott be neki a vízbe, amely aztán csöndesen, valamennyi lábát szétterpesztve úszott a felszínen. Már halott volt.
            - Azt hiszi valaki, hogy megeszem? - gondolta. Éhesnek elég éhes volt, de nincs olyan művelt béka, mely megeszi a döglött szöcskét. A szöcskének, ha azt akarja, hogy felfalják, életelevennek kell lennie, vidámnak és fiatalnak.
            Jen leírhatatlanul szomorú volt. Egyszer éjféltájban egér jött elő az ablakdeszka mögül, keresztül nézett az üvegen, de mintha senkit se vett volna észre, gyorsan ismét távozott, mert valahonnan a sötétségből hívó szó hallatszott.
            Rövid idő múlva elszunnyadt kis Jen a kimerültségtől. Sokáig kellett aludnia, mert amikor fölébredt, világos nappal volt és odakint a nap fényesen sütött a zöldben. A fiú is, aki hatalmába kerítette, nemsokára megérkezett és kíváncsian nézett az üvegbe, miközben orrát oly közel vitte a börtön falához, hogy a hegye lapos és kerek lett. Fölnyitotta a tetőt, kivette Jent és egy fehér kendőre tette, melyet aztán fölötte összecsukott és minden oldaláról alaposan megdörzsölte, hogy száraz legyen. Jennek a lélegzete is elállt, minden pillanatban azt hitte, hogy megfullad. Azután megint szétnyílt kendő és a fiú egyik kezét egy kis edényben levő festékbe mártotta, a másikkal Jent erősen fogta és nekilátott, hogy zöldre fesse. Levelibékát akart belőle csinálni, hogy az időt megjósolja.
            Jen olyan zavart volt, hogy egyetlen értelmes gondolat sem jutott eszébe. Visszatették a kalitkájába, amely azonban kevesebb vizet tartalmazott, fönt a tetején kis falétra volt, ott szorítkozhatott. Ez azonban mégsem illett most neki, hogy odafent üljön, hiszen szép idő volt.
            - Szomorúbb már nem lehet az élet, gondolta és szeretett volna meghalni. Nem nagyon szerette volna, ha ilyen helyzetben kellett volna rokonai előtt mutatkoznia.
            Amikor kis idő múlva azt hitte, hogy egyedül van, elgondolkozva és szomorúan leszállt a létráról, hogy a vízben lehűtse magát, mivel a napsugarak forrón tűztek a börtönre és a festék is égette a bőrét. De alighogy lemerült, észrevette, hogy a víz lassankint zöldre festődik, mialatt teste ismét fölveszi régi színét. Jen azt hitte, hogy körülötte minden el van varázsolva és az aggodalomtól űzve gyorsan megint felmászott a létrára és csudálkozva nézett le a zöld vízre.
            A kis Jen végzete végtelenül szomorúan teljesedett be. Az emberek ugyanis megfeledkeztek róla és az éhségtől hamarosan elpusztult. Úgy történt, hogy a fiú, aki foglyul ejtette, kis testvérével együtt a szünetre elutazott és ott oly sok látni és tapasztalnivaló akadt, hogy egyikük sem gondolt többé Jenre.
            Jen meghalt, miután három nap és három éjjel hiába várt segítséget. Utolsó óráiban sokat gondolt a hazájabeli patak hideg vizére és a vadrózsákra, melyek a víz fölé hajoltak. Ilyen gondolatok közt aludt el egy este a gyöngeségtől és nem ébredt fel többé.