2010. november 22., hétfő

Az irígy mókusok

Zúgó erdőben sok fa; sok fán sok gallyacska, egy gallyacskán kettős-mogyorócska.
            Meglátta a hosszú farkú mókuska.
            - Enyém a mogyoró, senki másé!
            Ugrik egyet, ugrik kettőt, ott terem a kettős-mogyoró mellett. Nyelvét nyújtogatja:
            - De jó lesz a  mogyorócska!
            - Jó ám annak, aki megeszi!
            Hát, uramfia! - éppen ott a mogyorócskák felett mozog egy másik mókuska.
            Ebből nem lesz jó dolog. - Haragszik már ami mókuskánk is. Borzolgatja szőrét s felszól nagy mérgesen.
            - Én eszem azt meg, nem más!
            - Majd megmutatom, hogy ki.
            - Én előre kiválasztottam.
            - Én már tegnap is erre jártam!
            - Nem beszélek vele sokat, elkapom előle - gondolta mind a kettő.
            Egyik is ugrott, a másik is ugrott... reccs!... leszakadt a gallyacska, lehullott róla a  kettős mogyorócska.
            Leshettek most már utána irigy mókuskák. Arra járt a sündisznócska, felkapta a mogyorócskát, hej! de elszaladt vele!
Így jár, aki irigykedik, testvérrel nem osztozkodik.

Kalandos tanmese

A gyér hajnali harmat már szinte visszaszállt a felhőtlen égbe, mikor Flüó, a feketerigó-mama felserkent. Kissé tovább szunyókált ma, mint rendesen, mert igen elfáradt az este. Flüi, a párja, napok óta alig mutatkozott a fészek táján s a három éhes poronty egyedül az ő nyakába szakadt.
            A nap még nem kelt fel, de azért egészen világos volt már. A mennybolt átlátszó, kékes-rózsaszínnel ragyogott magában és üde jószágok szálltak a hegyek felől. Zajtalan, boldog nyugalommal várta a virradat a nappalt; bár itt-ott már belegázolt a város örök-eleven életének lármás lüktetése. Egy-egy konflis döcögött a Krisztina-térről az Alagút felé, vagy siető léptek koppantak el túl a kerten, az aszfalton. A zajok jöttek és elenyésztek és közben szép, nagy csöndességben vonta fel friss kék selyem sátorát a reggel.
            Flüó lerezzentette szárnyairól a harmatot, nyújtózkodott, ásított egyet, aztán benézett a fészek sárral tapasztott, kerek üregébe. A gyerekek még szundikáltak; fáradtak voltak ők is, mert tegnap reggeltől-estig repülőgyakorlatokkal kínozta őket az anyjuk. Idestova kinőttek a gondozása alól; pár nap múlva biztossá válik a repülésük és mire az utolsó szem cseresznye is eltűnik a gyümölcsösből, Flüó már a második fészekalj tojásait fogja melengetni. Hol lesznek akkorára ezek, a tavasz csemetéi?
            A reggelit azért még hazahordta nékik. Szaporán jött az ízes falatokkal, elűzte a szemükről az álmot és mire ötödször fordult, felzsendült a harmat gyenge hűvössége. Nyíló ablakokról fénykévék tükröztek végig az utcán, portörlők lendültek koránkelő cselédek kezében.
            Az egyedül maradt fiókák türelmetlenkedtek. Esetlenül egyensúlyozgatták a fészek fölött egy ágon, a szemüket hunyorgatták a levelek közt betűző napsugarakban, majd panaszos, halk pityergéssel kuporodtak le egymás mellé. Mozdulatlanul üldögéltek egy darabig, csak a farkuk billent meg néha, ha a szellő erősebben támadt a bokorra. Ám elunták magukat csakhamar; a két fiatalabb visszacsusszant a fészekbe, lehunyt szemmel lustálkodni, míg a mama megjő. A legidősebb pedig, - vidám és merész legényke, Flo-tó - feljebb csetlett-botlott az ágak között, fel a fa sudaráig. A sudár csúcsán megkapaszkodott és széttekintett. Alatta, körülötte mindenütt fa és bokor, hajladozó, ingó, zöld lombsátor. Csak messze, túl a legtávolabbi koronákon, villogott valami ismeretlen fény - és Flo-tót hirtelen meglepte a vágy, szárnyrakelni a sohasem látott fényesség felé.
            - Úgy sem érhetem el... csak megpróbálom - gondolta, míg kitárta a szárnyait és elrúgta magát az ágról. Suhogva és imbolyogva zuhant lefelé: ám a rémület kétségbeesett erőt öntött belé. Már lebegett, azután előre lendült: emelkedett.
            Meredek ívben vergődött fel a vaskerítés melletti vén gesztenyefára. Alatta már az utca szürke pántlikája nyúlt, még csöndben és kietlenül; de szemközt véle ismét a szemébe csillant az ismeretlen fény: egy nyitott ablak vakító üveglapja. Flo-tó mámoros lett a saját hőstettétől; kamaszos ujjongással rikkantott egyet, aztán újra nekifeszült a könnyű szélnek. Ez már egészen rövidke út volt, el az utca fölött; és váratlanul, kis meghökkenéssel, de jókedvűen.
            Az ablak mögött fehérhajú, szép öregúr üldögélt nyitott könyvvel; de a gondolatai messze szálltak a vidám napsugárral és talán nem is látta, amit olvasott.
            Egy másik, régi reggel járt az eszében; épp ilyen friss és ragyogó, mint ez, de hangosabb és pergőbb, cintányérok és trombiták harsogásával és ezer és ezer ember nyüzsgött az utcán. Katonák vonultak hosszú-hosszú sorban. Virágosan, vígan és előttük, táncoló hóka paripa hátán a fia. A kardján végigvillan a napsugár, amint felköszön hozzá az ablakba... Annak már nyolc hosszú éve; és azóta nem látta többé. Mi lett belőle? Él-e még valahol?
            Az öreg úr haja azóta lett ilyen fehér. Azóta kerüli a szemeit az álom és az emlékezés ide hajtja, az ablak mellé, ilyen ragyogó, nyári hajnalokon. Most látja őt újból; virágos katonák élén, táncoló paripa hátán. A kardja megvillan a napsugárban, amint tisztelgésre vágja...
            Csak akkor rezzent fel, mikor Flo-tó hirtelen odahuppant eléje a szőnyegre.
            - Hát te kis rigó, hogy kerülsz ide? - mondta szomorú mosollyal és csendesen ülve maradt, hogy el ne riassza. Flo-tó meg ragyogó szemekkel bámészkodott körül. Ilyent még sohasem látott: embert, ilyen közelről, bútorokat, szőnyeget, szobát; de pillanat múlva már ösztönösen menekülni akart, ki innen, a homályos odúból, a napvilágra, vissza a kertbe; ám akkorára az öreg úr csendesen becsukta a háta mögött az ablakokat. Nekivágódott az ablaküvegnek és a következő percben ott vergődött az öreg úr kezei között.
            - Kis bohó - simogatta az szeretettel - most már csak maradj itt nálam, amíg kinő a szárnyad. Hiszen még alig tudsz repülni! Lezuhansz az utcára, összetöröd magad vagy elfognak mások, rosszabb emberek nálam. Maradj csak itt; keresünk szép lakást a számodra - és az öreg úr, a kezében Flo-tóval, előszedte a pár éve kimúlt kanári ezüstöt, üveges rezidenciáját. Beleeresztette Flo-tót, azután kiállította a kalitkát az ablakba. Most hát ott kuporgott a kis rigó a kalitka rácsai mögött, a második emeleten. Messziről integettek felé a nagy fák zöld koronái, pufók fehér felhők úsztak el komoly méltósággal a magas égen. Odalenn már zajgott az utca; tejeskocsik dübörögtek összekoccanó bádogkannákkal, autó tülkölt, zúgott és csilingelt a villamos.
            Flo-tó úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Az öreg úr ennivalót hozott neki - sárgarépát szeletelt gondos pepecseléssel, friss vizet öntött finom üvegtálba - de Flo-tó rájuk sem nézett. Szédítő, siket táncban kerengett vele a világ - az utca rohanó élete harsogva zengett fel hozzá és űzte, kergette újabb és újabb rohamokra a kalitka ellen. Már vérzett a szárnya, tágranyílt csőrrel kapkodta a levegőt és végül holtrafáradtan, hunyt szemekkel nyúlt el a kalitka alján.
            Az öreg úr szánakozva tipegett-topogott a kalitka mellett, mint beteg gyermek ágyánál a segítni nem tudó szülők.
            - Mit tegyek, mit tegyek vele? - törte a fejét, de semmit sem tudott kitalálni. Visszaült az olvasmánya mellé és a gondolatai elszálltak újra messze, valahol, idegen fogságban, mint ez a madár...
            De Flo-tó egyszerre feltápászkodott. Túl az utca zsivaján egy hang szállt felé a kertből. Igen, semmi kétség: az anyja hívja! Tele torokkal adta meg rá a választ, a vészjel kétségbeesett sikoltását.
            És Flüó, szegény, már-már elcsüggedt Flüó, jött a hang után. Óvatosan átröpült az utcán, lebegve füttyögetett az ablak előtt, majd menekülésre készen letelepedett az ablakpárkány szélén
            - Mama - mama - repesett elé ujjongva a fia és Flüó most már elfelejtett minden veszedelmet. Három ugrással a kalitka mellett termett - de akkor már felemelkedett székéről az öreg úr és Flüó panaszos jajongással röppent el, át az utcán, a kerítés melletti vén gesztenyefára. Az öreg úrnak könnyes volt a szeme és a keze reszketett, míg kinyitotta a kalitka ajtaját.
            - Eredj, eredj hát kis szökevény! Érted jött az anyád, eredj haza! - motyogta halkan és egy könnycsepp hullott a szeméből a Flo-tó csapzott kis fejére. - Óh, ha én is elmehetnék érte!
Flo-tó pedig nyílsebesen surrant ki a résen. Ő mitsem tudott az öreg úr bánatáról; csak azt érezte, hogy nem fogoly többé. Tárva előtte újra a végtelen tér, a napsugár kacagott rá a magasból, a zöld lombok integettek felé és ő holtra fáradtan, sebzett szárnnyal, de ujjongva szállt az anyja után a szabadság illatos, kék levegőjében.

A gyermek és a Pillangó

 
Gyermek: Pillangócska, engedd, hogy megfogjalak.
Pillangó: Miért fognál meg gyermek?
Gyermek: Olyan szép szárnyadnak ragyogása, csudálatos színeit szeretném közelebbről megszemlélni.
Pillangó: Hajolj fölém, gyermek és nézz meg jól. Ami szép van rajtam, Isten adománya, az ő remekét csudálod, amikor bennem gyönyörködsz, de azért ne kívánj megfogni.
Gyermek: Szelíden foglak meg, üveg alá teszlek, szobámban mindig gyönyörködhetem benned.
Pillangó: De előbb átszúrod szívemet, megölsz, mielőtt megöregedhettem volna, kis idő teltével megfakul szárnyam színes ragyogása s te rám sem nézel többet. Hiszed, gyermek, hogy ezért teremtett engem a jó Isten?
Gyermek: Igazad van, szívtelen volnék, ha bántanálak. Szállj te csak tovább is virágról virágra, amint a jó Isten azt elrendelte. Én megelégszem azzal, hogy gyönyörködhetem benned messziről, hímesszárnyú pillangócska.

A szófogadatlan rügyecske

- Csend, rügyecske, csend, ne nyugtalankodjál! Kinn még a tél fagya jár! - szólt a barackfa egyik rügyecskéjének.
            - Jó anyácskám, nem érzed te a nap melegét? - Én már nagyon érzem. Egészen a szívemig melegít. Tavasz van már, elhiheted!
            - Csak maradj nyugton, gyermekem. Húzódj meg jól barna házikódban. A tavasz már közeleg, de tél apó még nem akarja ideereszteni. A napsugár ilyenkor még hamis legény, csak ígérget, de nem ad meleget. Alszik még a gyöngyvirág is, az ibolya is, aludt te is még egy kicsit.
            A rügyecske nem engedelmeskedett okos anyjának. Addig izgett-mozgott, addig nyújtózkodott, míg reccs!...  felpattant a barna házikó ajtaja s kukucskált rajta a rügyecske fehér arca.
            Aztán rögtön édesen is kacagott.
            - Látod, anyám, látod, hogy már tavasz van! Már zöldül a vetés, bujkálnak a füvek, csicseregnek a madarak s ott, ott... látod?... a fák alatt, ott virágzik már a kedves ibolya is!
            A rügyecske most már az ablakot is kinyitotta s vígan nézegetett ki a ragyogó világba.
            Egyszer csak meleg csepp hullott a keblére. Felnézett s látta, hogy édesanyja szomorúan néz rá s szeméből még egy könnycsepp csendesen lehull.
            - Mért sírsz, jó anyácskám?
            - Minden anya sír, kinek engedetlen gyermeke van - felelt a barackfa s szomorúan elfordult.
            A rügyecske is elszomorodott. Behúzódott házacskájába s bánta engedetlenségét. De az ajtó és ablak már nyitva volt s jött rajta be a tündöklő napsugár.
            Ez egy kicsit megvigasztalta.
            - Majd meglátja, anyuka, hogy nem lesz semmi baj s majd nem fog sírni - gondolta. Aztán megkérdezte egy sugárkától:
            - Sugárka, ugye már tavasz van?
            - Van tavasz, nincs tavasz., én azt nem keresem. Hadd csókoljalak meg szaporán, szép kis fehér virág! - felelt csalfán a napsugár s megcsókolta a rügyecskét, tovább illant.
            Az ősszel lehullt barna levelek közül kidugta fejét egy kis béka.
            - Kis béka, ti jól értetek az időjósláshoz, ugye már tavasz van? - kérdezte tőle is a rügyecske.
            - Bizony az, bizony az! Nem hallottad az este első tavaszi hangversenyünket?
            - Oktalan állat, oktalan rügyecske! - dörmögte egy öreg bogár az avarban, ki csak széjjel nézni jött föl a föld alól s sietett vissza, meleg lakásába. De előbb jószívűen felszólt a rügyecskéhez:
            - Jobb lesz, ha beteszed ajtód-ablakodat. A tavasz ravasz.
            De bizony az ajtót-ablakot becsukni már nem lehetett. Ha azok egyszer kipattannak a rügy házikóján, nyitva is maradnak.
            De talán be sem csukta volna őket a rügyecske. A nap melegen sütött, a szellő lágyan lengedezett körülötte, a kék ég szelíden nevetett rá. - Fehér ruhácskáját széjjel terítgetve kiült az ajtó elébe.
            Arra jött a fiúcska, arra jött a leányka s megálltak előtte.
            - Nézd, nézd, milyen szép fehér virág! - örvendeztek.
            - Leszakítsam? - kérdezte a leányka.
            - Nem szabad! Ez gyümölcsvirág. Ebből a nyáron piros arcú, mosolygó barack lesz.
            - Nekem most jobban tetszik.
            - Nekem nyáron tetszik jobban, mert akkor megehetem, felelt a fia, azután elszaladtak.
            Az öreg kertész is megállt a fa alatt. Megcsóválta a fejét.
            - De hamar kivirágzott ez a barackfa - szólt rosszallólag.
             - Csudálatos - gondolta a rügyecske - a fiatalok mind szeretnek, az öregek mind haragszanak rám.
            Pedig dehogy haragudtak! Csak okosabbak voltak, mint a fiatalok s féltették őt a hidegtől.
            A rügyecske nemsokára behúzódott házikójába. A nap lefelé haladt az égről, közelgett az est, hűvös szellő fújdogált be ajtón-ablakon.
            Egyre hidegebb lett a szobában.
            Majd leszáll a koromsötét éjszaka s didergett, reszketett a fehér virágocska.
            - Majdcsak reggel lesz egyszer, s reggel majd felmelegszem a napon - vigasztalta magát.
            De a reggel nem hozott sem napsugarat, se meleget. Ahelyett valami nagy, puha, fehér virágok kezdtek hullani a szürke égből. Fehér virágok, jeges virágok. Olyan lassan, olyan szomorúan hulltak, mintha ők is sajnálták volna elpusztítani a tavasz  virágait.
            Hulltak, hulltak, egyre hulltak. Beterítettek hideg hóval mindent. Beterítették, megfagyasztották a rügyecske szívét is.
            Meghalt a rügyecske. Szegény szófogadatlan rügyecske.

A kis fa története

 A gyerekek fát ültettek a parkban. Még kicsi volt a fa. Gyökeret eresztett, és nőni kezdett. Már négy ága volt teli levéllel.
            Egy fiú elment mellette, leszakított egy levelet, összegyűrte és eldobta.
            „Miért szakítottam le? - gondolta. De aztán megnyugodott. - Van a fának sok levele."
            Arra ment egy másik fiú, letört egy ágat. Így gondolkodott: „Maradt még három ága."
            Arra szaladt egy lány labdával. Feldobta a labdát magasra. Az éppen a kis fára esett, és - reccs! - letörte a felső ágát.
            - Hát ez baj! - mondta a kislány, és elkomolyodott. Aztán megnyugtatta magát: - Á, ettől még nem hal meg a fa. Nő majd új ága.
            Jött egy fiú az új bicskájával.
            „No, mindjárt kipróbálom, fog-e az éle! - gondolta, és levágta a fa egyik maradék ágát."
            - Jó élet bicskám van! - mondta.
            A kis fa elszáradt. Arra jöttek a gyerekek, akik ültették. Azon tanakodtak, vajon miért pusztult el a kis fa.