A gyér hajnali harmat már szinte visszaszállt a felhőtlen égbe, mikor Flüó, a feketerigó-mama felserkent. Kissé tovább szunyókált ma, mint rendesen, mert igen elfáradt az este. Flüi, a párja, napok óta alig mutatkozott a fészek táján s a három éhes poronty egyedül az ő nyakába szakadt.
A nap még nem kelt fel, de azért egészen világos volt már. A mennybolt átlátszó, kékes-rózsaszínnel ragyogott magában és üde jószágok szálltak a hegyek felől. Zajtalan, boldog nyugalommal várta a virradat a nappalt; bár itt-ott már belegázolt a város örök-eleven életének lármás lüktetése. Egy-egy konflis döcögött a Krisztina-térről az Alagút felé, vagy siető léptek koppantak el túl a kerten, az aszfalton. A zajok jöttek és elenyésztek és közben szép, nagy csöndességben vonta fel friss kék selyem sátorát a reggel.
Flüó lerezzentette szárnyairól a harmatot, nyújtózkodott, ásított egyet, aztán benézett a fészek sárral tapasztott, kerek üregébe. A gyerekek még szundikáltak; fáradtak voltak ők is, mert tegnap reggeltől-estig repülőgyakorlatokkal kínozta őket az anyjuk. Idestova kinőttek a gondozása alól; pár nap múlva biztossá válik a repülésük és mire az utolsó szem cseresznye is eltűnik a gyümölcsösből, Flüó már a második fészekalj tojásait fogja melengetni. Hol lesznek akkorára ezek, a tavasz csemetéi?
A reggelit azért még hazahordta nékik. Szaporán jött az ízes falatokkal, elűzte a szemükről az álmot és mire ötödször fordult, felzsendült a harmat gyenge hűvössége. Nyíló ablakokról fénykévék tükröztek végig az utcán, portörlők lendültek koránkelő cselédek kezében.
Az egyedül maradt fiókák türelmetlenkedtek. Esetlenül egyensúlyozgatták a fészek fölött egy ágon, a szemüket hunyorgatták a levelek közt betűző napsugarakban, majd panaszos, halk pityergéssel kuporodtak le egymás mellé. Mozdulatlanul üldögéltek egy darabig, csak a farkuk billent meg néha, ha a szellő erősebben támadt a bokorra. Ám elunták magukat csakhamar; a két fiatalabb visszacsusszant a fészekbe, lehunyt szemmel lustálkodni, míg a mama megjő. A legidősebb pedig, - vidám és merész legényke, Flo-tó - feljebb csetlett-botlott az ágak között, fel a fa sudaráig. A sudár csúcsán megkapaszkodott és széttekintett. Alatta, körülötte mindenütt fa és bokor, hajladozó, ingó, zöld lombsátor. Csak messze, túl a legtávolabbi koronákon, villogott valami ismeretlen fény - és Flo-tót hirtelen meglepte a vágy, szárnyrakelni a sohasem látott fényesség felé.
- Úgy sem érhetem el... csak megpróbálom - gondolta, míg kitárta a szárnyait és elrúgta magát az ágról. Suhogva és imbolyogva zuhant lefelé: ám a rémület kétségbeesett erőt öntött belé. Már lebegett, azután előre lendült: emelkedett.
Meredek ívben vergődött fel a vaskerítés melletti vén gesztenyefára. Alatta már az utca szürke pántlikája nyúlt, még csöndben és kietlenül; de szemközt véle ismét a szemébe csillant az ismeretlen fény: egy nyitott ablak vakító üveglapja. Flo-tó mámoros lett a saját hőstettétől; kamaszos ujjongással rikkantott egyet, aztán újra nekifeszült a könnyű szélnek. Ez már egészen rövidke út volt, el az utca fölött; és váratlanul, kis meghökkenéssel, de jókedvűen.
Az ablak mögött fehérhajú, szép öregúr üldögélt nyitott könyvvel; de a gondolatai messze szálltak a vidám napsugárral és talán nem is látta, amit olvasott.
Egy másik, régi reggel járt az eszében; épp ilyen friss és ragyogó, mint ez, de hangosabb és pergőbb, cintányérok és trombiták harsogásával és ezer és ezer ember nyüzsgött az utcán. Katonák vonultak hosszú-hosszú sorban. Virágosan, vígan és előttük, táncoló hóka paripa hátán a fia. A kardján végigvillan a napsugár, amint felköszön hozzá az ablakba... Annak már nyolc hosszú éve; és azóta nem látta többé. Mi lett belőle? Él-e még valahol?
Az öreg úr haja azóta lett ilyen fehér. Azóta kerüli a szemeit az álom és az emlékezés ide hajtja, az ablak mellé, ilyen ragyogó, nyári hajnalokon. Most látja őt újból; virágos katonák élén, táncoló paripa hátán. A kardja megvillan a napsugárban, amint tisztelgésre vágja...
Csak akkor rezzent fel, mikor Flo-tó hirtelen odahuppant eléje a szőnyegre.
- Hát te kis rigó, hogy kerülsz ide? - mondta szomorú mosollyal és csendesen ülve maradt, hogy el ne riassza. Flo-tó meg ragyogó szemekkel bámészkodott körül. Ilyent még sohasem látott: embert, ilyen közelről, bútorokat, szőnyeget, szobát; de pillanat múlva már ösztönösen menekülni akart, ki innen, a homályos odúból, a napvilágra, vissza a kertbe; ám akkorára az öreg úr csendesen becsukta a háta mögött az ablakokat. Nekivágódott az ablaküvegnek és a következő percben ott vergődött az öreg úr kezei között.
- Kis bohó - simogatta az szeretettel - most már csak maradj itt nálam, amíg kinő a szárnyad. Hiszen még alig tudsz repülni! Lezuhansz az utcára, összetöröd magad vagy elfognak mások, rosszabb emberek nálam. Maradj csak itt; keresünk szép lakást a számodra - és az öreg úr, a kezében Flo-tóval, előszedte a pár éve kimúlt kanári ezüstöt, üveges rezidenciáját. Beleeresztette Flo-tót, azután kiállította a kalitkát az ablakba. Most hát ott kuporgott a kis rigó a kalitka rácsai mögött, a második emeleten. Messziről integettek felé a nagy fák zöld koronái, pufók fehér felhők úsztak el komoly méltósággal a magas égen. Odalenn már zajgott az utca; tejeskocsik dübörögtek összekoccanó bádogkannákkal, autó tülkölt, zúgott és csilingelt a villamos.
Flo-tó úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Az öreg úr ennivalót hozott neki - sárgarépát szeletelt gondos pepecseléssel, friss vizet öntött finom üvegtálba - de Flo-tó rájuk sem nézett. Szédítő, siket táncban kerengett vele a világ - az utca rohanó élete harsogva zengett fel hozzá és űzte, kergette újabb és újabb rohamokra a kalitka ellen. Már vérzett a szárnya, tágranyílt csőrrel kapkodta a levegőt és végül holtrafáradtan, hunyt szemekkel nyúlt el a kalitka alján.
Az öreg úr szánakozva tipegett-topogott a kalitka mellett, mint beteg gyermek ágyánál a segítni nem tudó szülők.
- Mit tegyek, mit tegyek vele? - törte a fejét, de semmit sem tudott kitalálni. Visszaült az olvasmánya mellé és a gondolatai elszálltak újra messze, valahol, idegen fogságban, mint ez a madár...
De Flo-tó egyszerre feltápászkodott. Túl az utca zsivaján egy hang szállt felé a kertből. Igen, semmi kétség: az anyja hívja! Tele torokkal adta meg rá a választ, a vészjel kétségbeesett sikoltását.
És Flüó, szegény, már-már elcsüggedt Flüó, jött a hang után. Óvatosan átröpült az utcán, lebegve füttyögetett az ablak előtt, majd menekülésre készen letelepedett az ablakpárkány szélén
- Mama - mama - repesett elé ujjongva a fia és Flüó most már elfelejtett minden veszedelmet. Három ugrással a kalitka mellett termett - de akkor már felemelkedett székéről az öreg úr és Flüó panaszos jajongással röppent el, át az utcán, a kerítés melletti vén gesztenyefára. Az öreg úrnak könnyes volt a szeme és a keze reszketett, míg kinyitotta a kalitka ajtaját.
- Eredj, eredj hát kis szökevény! Érted jött az anyád, eredj haza! - motyogta halkan és egy könnycsepp hullott a szeméből a Flo-tó csapzott kis fejére. - Óh, ha én is elmehetnék érte!
Flo-tó pedig nyílsebesen surrant ki a résen. Ő mitsem tudott az öreg úr bánatáról; csak azt érezte, hogy nem fogoly többé. Tárva előtte újra a végtelen tér, a napsugár kacagott rá a magasból, a zöld lombok integettek felé és ő holtra fáradtan, sebzett szárnnyal, de ujjongva szállt az anyja után a szabadság illatos, kék levegőjében.
PR: 
LD: 
I: 
Rank: 
C: 
