Szerencse és Balszerencse Tanmeséje

 

Élt egy kis faluban egy nagyon szegény öreg özvegy ember az egyetlen fiával. Volt egy piciny földjük és egyetlen sovány lovuk, így meg tudták művelni a földecskéjüket annyira, hogy éppen hogy meg tudjanak élni.
Egy napon a ló megszökött és elkóborolt. A szomszédok szánakozva mondogatták:
– Ó, micsoda balszerencse!
Az öreg ember azonban csak ennyit mondott:
– Várjuk meg a holnapot.
A következő napon az elbitangolt jószág visszatért, és hozott magával még tíz gyönyörű erős vadlovat. A szomszédok most ezt mondták:
– Milyen nagy szerencse!
Az öreg ember azonban most is azt mondta:
– Várjuk meg a holnapot.
Eltelt egy-két nap és az öreg ember fia igyekezett betörni a vadlovakat. Az egyik ló azonban ledobta a hátáról és a fiú eltörte a lábát. A szomszédok nagyon sajnálkoztak és azt mondogatták:
– Milyen borzasztó baleset!
Az öreg azonban csendesen csak így szólt:
– Várjuk meg a holnapot.
Ismét eltelt egy-két nap. Katonák érkeztek a faluba és újoncokat toboroztak, nem éppen szelíd módszerekkel. Így azután minden fiatal embert besoroztak katonának, kivéve a törött lábú fiút.
A szomszédok akkor azt mondták az öregnek:
– Milyen szerencsések vagytok!
Az öreg ember azonban most is csak ezt válaszolta:
– Várjuk meg a holnapot.

Karácsonyi tantörténet

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén. Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte. – Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

A pacsirta tanmeséje

Amikor a világ teremtése befejeződött, az Öregisten szemlét tartott a kicsi teremtményei fölött. Kíváncsi volt reá, hogy hogyan sikerültek. Először es összeparancsolta a madarakot, jöjjenek azok mindenfelől, kicsik s nagyok, s szeretné őköt megnézni.

Na, jöttek es: ott sűrüsödtek az ég kapuja előtt, s mikor az Öregisten végignézett rajtuk, akkor látta, hogy hát ez mind egyforma színű, egyszínű tolla van!

"Há', ez így nem jó" - gondolta magába' az Öregisten. "Szép, színes tollruhákat kell adni nekik" -, s máris kezdte festegetni őköt.

S ott tolakodtak elöl a nagyok s az erősek, hogy minél előbb reájuk kerüljön a sor, és annál színesebbek, szebbek legyenek. A kicsikék félénken összebújtak, s vártak a sorukra. Köztük volt a kicsi búbos pacsirta es. S amint ott várakozott, egyszer csak meglátta, hogy egy szegény öregasszony menyen az úton, a hátán egy nagy zsákval. Megbotlott a kicsi öregasszony, elesett s a zsákból szerteszét gurultak a magvak, amelyeket összegyűjtögetett. Alig tudott feltápászkodni szegényke.

A kis pacsirta odareppent hozzá:

- Majd én segítek néked! Te csak ülj le s pihenj! Majd én esszecsipegetem az eleséget.

Elkezdte csipegetni a magvakat, vissza a zsákba. Sok vót s bizony öreg este lett, mire elkészült mindenvel. Akkor azt mondja az öregasszonynak:

- Gyere, édes lelkem, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, biztosan hazatalálj.

S ott röpködött előtte s kísérte egészen hazáig.

Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek, egyik szebb vót, mint a másik, olyan szép tollruhákat kaptak.

A kicsi parcsirta szégyenkezve béállt közéjük, s amikor az Öregisten meglátta, a tenyeribe vette s azt mondta:

- Kicsi pacsirtám, elkéstél. Má' elfogyott minden égi festék, egy mákszemnyi nem maradt. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj: Te segítettél a kicsi öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen: legyen nagyon-nagyon szép a hangod, sokkal szebb, mint a többié, és tudj a magasba röpülve szépen énekelni.

Azóta a kicsi pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.

(székely népmese, Budai Ilona gyűjtése)

Tanmese: Marcsi kedvencei

Marcsinak volt két kedvenc malaca. Apja el akarta vinni őket a vásárra, hogy eladja, de Marcsi sírt, könyörgött; hadd tarthassa meg őket.

            Apja elkomorodott. - Ez nagy felelősség - mondta. - Ha megtartod őket, neked kell gondoskodnod róluk: elkészíteni az ételüket, tisztán tartani őket, takarítani az ólat.

            - Rendben van - mondta Marcsi.

            Ígérni könnyű, megtartani nehéz. A kellemes őszi melegben még nem esett nehezére Marcsinak a koránkelés. Megkeverte a malacok moslékját, és kivitte nekik az ólba. Úgy karácsony táján azonban nagyon hidegre fordult az idő. Marcsi keze kékre fagyott, amikor az ólat takarította vagy a malacokat mosdatta.

            - Muszáj ezt mind nekem csinálni? - kérdezte az apját.

            - A te malacaid - válaszolt apa. - Ha akarod, el is vihetem őket a vásárra...

            - Ne! - mondta Marcsi, és megint elsírta magát. Könnyes szemmel ment malacot etetni.

 

            Karácsonyreggel a hó is leesett. Marcsi amikor fölébredt, megborzongott. Vágyakozó pillantást vetett az ajándékokra. De nem, elsők a malacok, gondolta.

            Amikor visszajött, a jó meleg szobában hamar elfelejtkezett kedvenceiről. Csodálatos karácsony volt, sok ennivaló, ajándékok, minden, amit csak kívánni lehet: új babakocsi, tűzoltóautó, óriási plüsskutya, amit olyan jó átölelni, együtt aludni vele.

            Este fáradtan, boldogan és jóllakottan bújt be Marcsi az ágyba. Nem is gondolt a malacokra.

            Ahogy lehunyta szemét, anya jött be a szobába, és megkérdezte:

            - Elláttad a malacokat?

            Marcsi kis se dugta az orrát a puha, meleg dunna alól. - Ühüm - mondta álmosan.

            Másnap Marcsi korán ébredt. Általában addig aludt, amíg apa ki nem ment megfejni a teheneket. Ma azonban már előbb fölébresztette valami. Vékony, boldogtalan visítás ütötte meg a fülét.

            Hirtelen eszébe ötlöttek a malacok.

            - Jaj, szegények! - kiáltott fel, és már ugrott is ki az ágyból. Tele volt aggodalommal. Lehet, hogy megdöglött valamelyik! De ha nem, apa akkor is olyan mérges lesz, eladja mind a kettőt. Jaj, már nagyon éhesek lehetnek!

 

            Rohant le a földszintre, ki a hátsó ajtón, meg sem állt az ólig.

            A két vacogó malac felháborodott visításba tört ki, amikor meglátta. Nemcsak éhesek voltak, de nagyon szomjasak is, mert a kemény hidegben még az itatódézsájuk is befagyott. Marcsi egy kővel feltörte a jeget, aztán elindult az ételükért.

            A malacok egészen a konyhaajtóig követték éhségükben. Amíg ő a moslékot keverte, könyörögve visítottak odakint. Anya meglátta a reszkető kis jószágokat.

            - Hát nem etetted meg őket tegnap este? - fordult Marcsihoz. - Te micsoda jó karácsonyi ebédet kaptál! Ezek a kis szerencsétlenek meg nem ettek egy falatot sem.

            Odalépett az ajtóhoz, gyöngéden a karjára vette a malacokat. - Azt hiszem, ők is megérdemelnek egy kis karácsonyi bánásmódot - mondta. Engedjük be őket a konyhába, ide a kályha mellé, amíg jobbra nem fordul az idő.

            Marcsinak nagyon tetszett az ötlet.

(Ford.: Oláh János)
(Forrás: Linda Jenings: Kedvenc karácsonyi könyvem -  Officina Nova, 1993.)    

Az élet nagy kérdéseiről...

‎1. kérdés: Ha ismernél egy nőt, aki épp terhes, már van 8 gyermeke, akik közül 3 süket, 2 vak, egy szellemileg visszamaradott, neki magának pedig szifilisze van, ajánlanád-e neki az abortuszt? 2. kérdés: Itt az idő, hogy megválasszák a világ új vezetőjét, és a Te szavazatod számít a döntésben. Az alábbiakban olvashatsz néhány tényt a vezető-jelöltekről: A - jelölt: Tisztességtelen politikusok veszik körül, és asztrológussal konzultál döntései előtt. Két szeretője van. Zsinórban dohányzik és napi 8-10 Martinit iszik. B - jelölt: Hivatalából kétszer elbocsátották, délig alszik, az egyetem alatt ópiumot használt és minden este egy üveg whisky-t megiszik. C - jelölt: Kitüntetett háborús hős. Vegetáriánus, nem dohányzik, néha megiszik egy-egy sört, és soha nem volt házasságon kívüli kapcsolata. Melyik jelöltre esne a választásod? Valóság a kérdések mögött: A - jelölt: Franklin D. Roosevelt B - jelölt: Winston Churchill C - jelölt: Adolf Hitler És mellesleg: ha az abortusz-kérdésre igennel válaszoltál, akkor épp megölted Beethovent.... Ne feledd: amatőrök építették Noé bárkáját - profik a Titanicot!

Menny és Pokol itt a Földön

Istennel beszélget egy ember.- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol?
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen.
A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt é...s az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála.
Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett.
Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal.
De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:- Amit most láttál, az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.
Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.
Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.
A szent ember ekkor azt mondja Istennek:- Én ezt nem értem!- Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.- "Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön."

Mese egy kislányról...

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

Anyu

Egy napon a gyermek így szólt Istenhez:

- Azt beszélik, holnap leküldesz a földre. De hogyan fogok ott élni,
hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok?
Az Isten azt válaszolta:
- A sok angyal közül kiválasztottam egyet neked. Várni fog téged és
vigyáz majd rád.
- De - mondta a gyermek - itt a Mennyországban nem csinálok semmi
mást, csak énekelek és mosolygok. Erre van szükségem, hogy boldog
lehessek.
Az Isten így szólt:
- Az angyalod mindennap fog énekelni neked, és érezni fogod az
angyalod szeretetét, és boldog leszel.
- És - mondta a gyermek - hogyan fogom megérteni az embereket, ha nem
értem a nyelvüket?
- Könnyű - mondta az Isten. - Az angyalod meg fogja tanítani neked a
legszebb és legédesebb szavakat, amiket valaha is hallani fogsz és az
angyalod türelemmel , gondossággal meg fog tanítani beszélni is.
A gyermek felnézett Istenre és így szólt:
- És mit fogok tenni, ha veled akarok beszélgetni?
Isten rámosolygott a gyermekre és azt mondta:
- Az angyalod össze fogja tenni a kezeidet és megtanít imádkozni.
- A gyermek azt mondta:
- Úgy hallottam a földön rossz emberek vannak. Ki fog engem megvédeni?
Az Isten megölelte a gyermeket és azt mondta:
- Az angyalod óvni fog téged akkor is, ha ez az élete kockáztatásával jár!
A gyermek szomorúan nézett és így szólt:
- De mindig szomorú leszek, mert nem láthatlak téged!
Isten megölelte a gyermeket.
- Az angyalod mindig beszélni fog neked rólam, és meg fogja mutatni,
hogy hogyan juthatsz vissza hozzám. Habár én mindig melletted leszek.
Ekkor nagy békesség volt a Mennyben, de már hallani lehetett a földi
hangokat. A gyermek sietve megkérdezte:
- Istenem, ha most mennem kell, kérlek áruld el nekem az angyalom nevét!
- Isten így válaszolt:
Az angyalod neve nem fontos...Egyszerűen csak így fogod hívni:
A N Y U !!!

A vándor

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak.
Lábainál a végtelen tenger morajlott.
A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.
Talán már maga az őrült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.
Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.
Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve, a körbejáró csillag sem pihen.
Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.
Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.
Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.
Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?
Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volna a változásra. Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet.
A Nap lassan leáldozott az égen. Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.

Vajon hányszor veszítünk el egy kincset, egy szerettünket vagy egy barátunkat, mert nem figyelünk az értékükre?

A pap, aki nem értette Isten üzenetét

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. A falu mentén egy esős évszakban kiáradt a folyó. A háborgó víz áttörte a gátat, és elárasztotta a falu utcáit. A házak egymás után dőltek össze, mindenki próbálta megmenteni családját, jószágait, kis vagyonkáját. Egyedül a pap nem menekült, nyugodtan ült, és nézte, ahogy a víz egyre magasabbra emelkedik. A falusiak egy csónakkal mentek érte, és így kérlelték:
-Tisztelendő úr, fogja a holmiját, gyorsan szálljon be a csónakba, mert különben elviszi az árvíz, és akkor már nem tudunk magán segíteni!

A pap azonban legyintett:
-Hagyatok csak, én jóban vagyok Istennel, szolgálom őt, ezért bármi történik, ő is vigyáz rám, így nem lehet semmi bajom. Menjetek csak, magatokkal törődjetek!
Másnap a víz annyira megemelkedett, hogy a papnak a templom legfelsőbb ablakába kellett felmásznia, nehogy elvigye az ár. A falusiak újra elmentek érte egy csónakkal.
-Tisztelendő úr, jöjjön velünk, hiszen elviszi a víz, hadd segítsünk magán!
A pap erre csak nevetett.
-Mondtam már nektek,hogy én megegyeztem az Istennel. Életemben szolgálom őt, ezért ő is vigyáz énrám.
Harmadnap már a templom tornyáig ért a víz. A legbátrabb falusiak megint megpróbálták megmenteni, de a pap csak azt ismételgette, ami korábban. Néhány óra múlva a pap elmerült a vízben és mivel nem tudott úszni, belefulladt.
Halála után Szent Péter elé került,És így szólt hozzá nagy mérgesen:
-Nekem egyezségem volt az Istennel, hogyha bajba jutok, segít rajtam, hiszen rendesen szolgálom. Miért nem segített hát mégsem?
Szent Péter erre így válaszolt:
-Ne Istent hibáztasd, hiszen ő háromszor is küldött neked segítséget, de te egyszer sem fogadtad el azt!

Sok ember él, akik a jelképes üzeneteket nem veszik észre, Isten segítő karját nem fogadják el. Sokan úgy képzelik el Istent, mint egy kedves öregurat, aki egyszer majd személyesen segít rajtunk. Valamennyi ember, valamennyi állat, az összes növény, és minden, ami körülöttünk van, Isten teremtménye. Isten az ő jóságát rajtunk keresztül érvényesíti. Minden ember olyan, mint egy csillag. Megszületik, végigfut az égen, és átadja azt az üzenetet, amit hordoz.

FIGYELJÜNK ODA AZ ÜZENETEKRE!