A fiú várakozóan nézett a hálójába és Jen megborzadt az ember rendkívül nagy, kék szemétől, mely szőke haja alól letekintett rá. Rettenetes, éles kiáltást hallott közvetlenül a feje fölött és a háló hurokján keresztül egy másik embert is megpillantott, amint jött át a mezőn. Ez is fölibe hajolt a hálónak és Jen látta, hogy neki is ugyanolyan szeme van, de sokkal hosszabb haja és finomabb hangja.
Róla beszéltek bizonyára mindenfélét, piros ajkuk mögül előtörtek a hangok és látni lehetett fehér fogaikat. Jen arra gondolt, miközben kétségbeesetten iparkodott a háló falán feljönni, hogy százszor inkább került volna a gólya hatalmába, mintsem az ember keze közé.
- Istenem -, szólt a fiú a kislányhoz - ez megint csak egészen közönséges barna, pedig úgy szerettem volna egyszer már egy igazi zöld levelibékát fogni.
A fiú, úgy látszott, mintha töprengett volna valamin.
- Mindenesetre elviszem magammal - határozott, belenyúlt kezével a hálóba és megfogta Jent - tán mégis ért valamit az időjósláshoz vagy meg tudom majd rá tanítani.
Megfogta Jen lábát, annál fogva fölemelte és az ég felé tartotta. A lány kinyitott egy tojásalakú zöld szelencét, Jen eltűnt a nyílásban, mint valami szörnyeteg szájában is mindössze még egy fülsiketítő csattanást hallott, mely úgy zúgott, mint az égzengés. A szelencét ugyanis gyorsan ismét be kellett csukni, mert egész csomó más fogoly is volt már benne. Azután sötét lett.
Hamarosan észrevette, hogy fogságba került, de rémületében is figyelmessé lett aziránt, hogy nem egyedül van. Brekegés, zúgás, nyüzsgés vette körül, lábak, szárnyak, nedves és száraz testek leírhatatlan tömkelegében.
Segélykiáltásokat és mély sóhajtásokat hallott és olyan bensőséges, szabadulásért való könyörgést, hogy szeme könnyel telt meg és úgy érezte, hogy körülötte nagy haldoklás megy végbe, mint valami csatamezőn. Emellett könyörtelenül lökődött és hintázott a szelence és a legjobb akarat mellett sem tudtak biztos helyet elfoglalni.
Valaki susogni kezdett fölötte a lombok közül:
- Ó, milyen szép volt a sárga virágokon!
Egy lepke volt, amely tört szárnyával virágszárak közé volt beszorítva.
Kis idő múlva megint elkezdődött a kellemetlen rázkódás, ezúttal egyenletes durva lökésekkel: a fiú ugyanis elkésett és futnia kellett, hogy lehetőleg még idejében hazakerüljön. Ott aztán végre a börtön mennydörgésszerű robajjal az asztalra röpült és akkor hosszú időre csönd állott be.
... A fiú az egész családot az asztal köré gyűjtötte, mert azt akarta, hogy szerettei is valamennyien részt vegyenek az örömében, mit zsákmánya kínált.
Jen szemét vakította a fény, amely hirtelen a sötét börtönbe hatolt. Kemény, fényes lapra szállt ki és zavarában nem figyelt rá, hogy a fiú keze egyszerre ráborult és szorosan átfogta testét.
A kéz meleg volt, remegett kissé és hevesen szorította, de hirtelen ismét szétnyílt és Jen - kimondhatatlan örömére - tiszta vízbe esett, amelynek alján mindenféle zöld növény csillogott. Amilyen gyorsan csak tudott, alámerült és elbújt a kákalevelek mögé, kissé csodálkozva rajta, hogy a fenék nem rázódott föl és a víz nem lett zavaros.
Nem is sejtette, hova került, csak azt tudta, hogy elhamarkodott ugrásával akaratlanul is túl van a veszélyen, hogy tudniillik az általános izgalmat felhasználta arra, hogy kereket oldjon.
Telt, múlt az idő, beállt a szürkület, aztán egészen este lett. A kis Jen csakhamar rájött, hogy nem nyerte vissza szabadságát, hanem egy szűk, kerek kalitkába került, amelynek a falai átlátszóak voltak, akárcsak a víz, de olyan kemények, mint a kő. Ott üldögélt tehát csöndesen és szomorúan a sima falon és nézett ki az alkonyatba. Egyszer kinyílt a kalitka teteje és valaki szöcskét dobott be neki a vízbe, amely aztán csöndesen, valamennyi lábát szétterpesztve úszott a felszínen. Már halott volt.
- Azt hiszi valaki, hogy megeszem? - gondolta. Éhesnek elég éhes volt, de nincs olyan művelt béka, mely megeszi a döglött szöcskét. A szöcskének, ha azt akarja, hogy felfalják, életelevennek kell lennie, vidámnak és fiatalnak.
Jen leírhatatlanul szomorú volt. Egyszer éjféltájban egér jött elő az ablakdeszka mögül, keresztül nézett az üvegen, de mintha senkit se vett volna észre, gyorsan ismét távozott, mert valahonnan a sötétségből hívó szó hallatszott.
Rövid idő múlva elszunnyadt kis Jen a kimerültségtől. Sokáig kellett aludnia, mert amikor fölébredt, világos nappal volt és odakint a nap fényesen sütött a zöldben. A fiú is, aki hatalmába kerítette, nemsokára megérkezett és kíváncsian nézett az üvegbe, miközben orrát oly közel vitte a börtön falához, hogy a hegye lapos és kerek lett. Fölnyitotta a tetőt, kivette Jent és egy fehér kendőre tette, melyet aztán fölötte összecsukott és minden oldaláról alaposan megdörzsölte, hogy száraz legyen. Jennek a lélegzete is elállt, minden pillanatban azt hitte, hogy megfullad. Azután megint szétnyílt kendő és a fiú egyik kezét egy kis edényben levő festékbe mártotta, a másikkal Jent erősen fogta és nekilátott, hogy zöldre fesse. Levelibékát akart belőle csinálni, hogy az időt megjósolja.
Jen olyan zavart volt, hogy egyetlen értelmes gondolat sem jutott eszébe. Visszatették a kalitkájába, amely azonban kevesebb vizet tartalmazott, fönt a tetején kis falétra volt, ott szorítkozhatott. Ez azonban mégsem illett most neki, hogy odafent üljön, hiszen szép idő volt.
- Szomorúbb már nem lehet az élet, gondolta és szeretett volna meghalni. Nem nagyon szerette volna, ha ilyen helyzetben kellett volna rokonai előtt mutatkoznia.
Amikor kis idő múlva azt hitte, hogy egyedül van, elgondolkozva és szomorúan leszállt a létráról, hogy a vízben lehűtse magát, mivel a napsugarak forrón tűztek a börtönre és a festék is égette a bőrét. De alighogy lemerült, észrevette, hogy a víz lassankint zöldre festődik, mialatt teste ismét fölveszi régi színét. Jen azt hitte, hogy körülötte minden el van varázsolva és az aggodalomtól űzve gyorsan megint felmászott a létrára és csudálkozva nézett le a zöld vízre.
A kis Jen végzete végtelenül szomorúan teljesedett be. Az emberek ugyanis megfeledkeztek róla és az éhségtől hamarosan elpusztult. Úgy történt, hogy a fiú, aki foglyul ejtette, kis testvérével együtt a szünetre elutazott és ott oly sok látni és tapasztalnivaló akadt, hogy egyikük sem gondolt többé Jenre.
Jen meghalt, miután három nap és három éjjel hiába várt segítséget. Utolsó óráiban sokat gondolt a hazájabeli patak hideg vizére és a vadrózsákra, melyek a víz fölé hajoltak. Ilyen gondolatok közt aludt el egy este a gyöngeségtől és nem ébredt fel többé.
PR: 
LD: 
I: 
Rank: 
C: 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése