2010. december 17., péntek

A teáscsésze

Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:

- “Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

- “Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:

- ‘Hagyj békén!’ - de Ő csak mosolygott, és így szólt:

- ‘Még nem.’

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

- ‘Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:

- ‘Még nem.’

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

- ‘Még nem.’

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

- ‘Mostmár jobb.’ - gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

- ‘Hagyd abba! Hagyd abba!’ - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

- ‘Még nem.’

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.
Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

- ‘Még nem vehetlek ki.’

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

- ‘Nézd meg magad.’

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

- ‘Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!’

- ‘Szeretném, ha emlékeznél arra’ - mondta - ‘tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.

* * *

Ez az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: ‘Engedj ki!’. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: ‘Mi történik velem? Minden olyan zavaros’, és a Mester csak néz, és azt mondja: ‘Még nem vagy kész, még nem.’. De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.

Ezer tükör terme

Hol volt, hol nem volt egyszer egy templom, abban pedig egy terem, melynek minden falát tükrök borították. Történt egyszer, hogy egy kutya eltévedt ebben a templomban, és addig bolyongott, míg végül ebben a teremben találta magát.
Ahogy hirtelen megpillantotta ezer tükörképét, morogni és ugatni kezdett vélt ellenfeleire. Ám ezek ezerszeresen vicsorogtak és ugattak vissza rá. Erre az eltévedt eb még dühödtebben reagált, míg végül belepusztult ádáz őrjöngésébe.
Telt-múlt az idő, s egyszer egy másik kutya keveredett az Ezer Tükör Termébe. Őt is körülvette ezer tükörképe, csakhogy ez a kutya boldogan csóválni kezdte a farkát, mire az ezer tükör-eb szintén örömteli farkcsóválásba kezdett. Ez a kutya végül jókedvűen és megerősödve hagyta el a templomot.

Senki sem fogja megtudni, de te azért tedd fel magadnak a kérdést: az első vagy a második kutyára hasonlítasz inkább?

A második ugyanis sokkal jobb megrendelő.
Ha te mégis az első kutya-típus lennél, csak azért is rendelj! Emlékezz vissza: a természet a boldog embereket kedveli, mert ők jobban ügyelnek planétánkra, annak minden növényére és lakójára. Minél boldogabb az ember, annál jobban szeretné örömének belső többletét másokkal is megosztani, s megóvni a természetet.
Vagyis ezennel felhívom minden első kutya figyelmét, hogy legyenek nyitottak a lehetőségre: egyszer - minden valószínűség szerint a legváratlanabb helyen - jönni fog egy segítő lökés, s az Univerzális Csomagküldő Szolgálat, idővel egyre jobban működik majd.


Részlet a Rendeld meg az univerziumtól c. könyvből

A szitakötő és a pióca

Egyszer egy hatalmas tóban, ahol a viziélőlények sokasága élt összetalálkozott egy szitakötőlárva és egy pióca. Beszélgetni kezdtek.
- Én úgy érzem, hogy egyszer kikerülök ebből a mocsárból. Eljutok majd
egy másik világba, amely szebb és igazibb, mint ez a mostani - mondta a szitakötőlárva.
- Ostoba vagy - morgott a pióca. Nincs semmiféle másik világ. Ez csak a te elméd játéka.
- De igen, kell lennie egy másik világnak! Különben mi húzna mindig fölfelé, hogy többet és jobbat akarjak? Egyszer már láttam is valamit.
Nagyon homályosan, de igaz volt. A víz felszínén kidugtam a fejem egy pillanatra és csodálatos világot láttam.
- Nem láttál te semmit! - Kételkedett a pióca. - Csak a képzeleted játszott veled. Higgy nekem. Én keresztülúsztam az egész tavat, már többször is, oda-vissza. Csak ez a tó létezik, ez a tó az egész világ és a világ és valóság semmi más nem lehet, mint ez a tó.
- Nem, nem, higgyél nekem. Fényeket láttam, és a fény titkos üzenetét hallottam a szívemben.
- Ostoba vagy - felelte a pióca, de hangja elakadt, mert a szitakötőlárva szétfeszítette a burkot melyben élt, szárnyai kezdtek nőni. Szépen kifejlődött az egész teste és felúszott a viz felszínére.
Meglátta a magasban csillogó napfényt. Nagyon boldog volt, hogy hitt a fenti szebb világban, és mély szánalommal gondolt a piócára, aki továbbra is ott tekergett a tó mélyén.

A kis könyv és a bányász

Chilében egy tízéves kislány, Mária, mosott és főzött az édesapjára, miután az édesanyja meghalt. Az édesapa bányász volt. Mária szabad idejében eljárt egy kis evangéliumi gyülekezetbe, amiért minden alkalmat megragadott. A gyülekezet egy hegy lábánál volt Közép-Chilében, ott a kislány barátokat és vigasztalást talált. Amellett, hogy nehéz élete volt, az igazi terhet Mária számára az édesapja jelentette. Az édesanyja halála után az apa mogorva és közömbös lett. Mária fáradozásait, hogy menjen vele a gyülekezetbe, visszautasította, és amikor próbált adni az apjának egy keresztyén könyvet, amit a misszionáriustól kapott, apja elutasította, mondván, hogy neki nincs ideje ilyen badarságokra. De egy este, amikor készítette az ételt a papájának másnapra, a táskába belecsúsztatta a kis könyvet, ami Jézus szeretetéről és a megváltásról szólt. És aznap este imádkozott: ,,Ó Jézus, kérlek, segíts édesapámnak elolvasnia könyvet, hogy megtérhessen." Aznap éjjel 1 óra 10 perckor robbanás rázta meg a kis hegyi falut, és szirénák kezdtek el sivítani az éjszakai csendben. A falusiak, beleértve Máriát is, futottak a bányához, ahol a dolgozók kétségbeesetten rohantak fel-alá: nagy bányaomlás történt. Mária apja is bentrekedt a bányában, több más munkással együtt.

A munkások ástak a beomlott törmelékben egész éjjel és másnap egész nap, próbálták megtalálni az életben maradottakat. Végül rátaláltak egy belső kamrára, ahol Mária édesapja és még hét bányász volt. Mindannyian halottak voltak: megfulladtak. De a mentőknek különös látványban volt részük. Az embereket körben ülve találták, mind a nyolcukat. Mária apjának ölében egy kis könyv volt. Az utolsó oldalon volt kinyitva. Mária apja egy kis üzenetet írt oda a lányának: ,,Drága Máriám, amikor ezt olvasod, én már édesanyáddal leszek a mennyben. Elolvastam a kis könyvet, aztán néhányszor elolvastam az embereknek, miközben a mentésre vártunk. Az erre az életre való reményünk elveszett, de nem a következőre. Azt tettük, amit a könyv mondott nekünk, imádkoztunk, és behívtuk Jézust a szívünkbe. Nagyon szeretlek Mária, és egy napon hamarosan mindannyian újra együtt leszünk a mennyben."

A fodrász és Isten

Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken. Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette :
- ,,Én nem hiszem, hogy Isten létezik."
- ,,Miért ilyen biztos ebben ?" - kérdezte a vendég.
- ,,Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon ? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket ? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk."

A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni.
Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kultúrálatlannak tűnt. A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát :
- ,,Tudja mit mondok ? Nem léteznek fodrászok a világon !"
- ,,Hogy mondhat ilyet uram ? - kérdezte meglepetten a fodrász.
- ,,Hiszen itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem ? Épp most fejeztem be az ön hajának és szakállának a rendbetételét."
- ,,Nem, nem ! - erősködött a vendég.
Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja ?"
- ,,Ah, de hát attól még léteznek fodrászok !" - válaszolt a mester.
Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám ?"
- ,,Hát ez az ! - bólintott rá a vendég.
Éppen erről van szó! Isten is LÉTEZIK !
Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt ?
Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon."