Egy poros,csapzott hajú vándor kereste a varázskövet.Teste már árnyékká soványodott,ajka szorosra zárult,mint szívének örökre
lezárt kapuja,szemei világítottak,mint párjukat kereső szentjánosbogarak.
Lábainál a tenger morajlott.
A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek, és gúnyolták az őrült vándor süket fülét,aki nem értette beszédüket.
Talán, már maga a vándor sem reménykedett,de mert a keresés életévé vált,nem pihenhetett.
Ahogy a tenger sem pihen,örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatja karját.
A vándor is tovább kóborolt a magányos parton,keresve a varázskövet.
Egy napon egy,egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte:
-"Mondd,hol szerezted azt az aranyláncot?"- s a derekára mutatott.
A vándor ránézett-a lánc mely egykoron valóban vas volt,most színarany-nem,nem álom,arannyá változott,csak azt nem tudta,
hogy hol, és mikor.
Régi szokása volt,hogy felszedett minden kavicsot,aztán megérintette vele a láncot,aztán eldobta anélkül,hogy ügyelt volna a változásra.
Így talált rá ,és vesztette el a vándor a varázskövet.
A Nap lassan leáldozott az égen.
A vándor visszafordult,hogy ismét megtalálja az elveszett kincset.
VAJON HÁNYSZOR VESZÍTÜNK EL EGY KINCSET,EGY SZERETTÜNKET VAGY BARÁTUNKAT,MERT NEM FIGYELÜNK AZ ÉRTÉKÜKRE ???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése