Közeledett a gyümölcsfák beoltásának ideje. Joszif bácsin, aki boldogan élte napjait a tanyán, most különös izgatottság lett úrrá.
Egy szép napon nagyapám magához hívatta.
- Mit gondolsz, Joszif apó, itt az ideje?
- Itt, uram.
- Jól van. Holnap reggel nekiláthatsz.
Azután bennünket, gyerekeket hívatott.
- Holnap reggel elmentek Joszif bácsival. Figyeljétek meg, hogyan oltja be a fákat!
Majd az öreghez fordult.
- Minden gyerek válasszon ki egy fát. Legyen beoltva az ő nevében.
Másnap kora reggel indultunk el. Hevesen vitatkoztunk. melyikünk milyen fát választ magának. Végül megegyeztünk. Nővérem, Artemi, egy vadolajfát választott. Nagyon szerette az olajfa ezüstös leveleit. Én egy körtefát választottam.
Megérkeztünk. Joszif bácsi lerakta a vesszőköteget.
Határozott mozdulattal vágott bele késével a vesszőbe és szedte ki az oltványt, amely karikagyűrűre hasonlított. Ugyanazzal a késsel megkarcolta a vadgyümölcsfát is, és a megkarcolt helyre behelyezte a vessző karikáját, majd szorosan odakötötte az oltványt a fa testéhez.
Azután felém fordult, és szelíden így szólt:
- Ennyi az egész, fiam. Most átadom neked a fádat. Szeresd, mint az Isten teremtményét...
Csodálkozva néztünk az öregre.
Úgy látszik, megsejtette, mire gondolunk, mert máris hozzám fordult.
- Illeszd csak a füled a fa törzséhez!
Közelebb húztam a fejemet, és odaszorítottam a fülemet, ahogy mondta. Ő is odatapasztotta az arcát a fához, és hallgatózott. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért az arcunk. Láttam, hogy elhomályosodik a szeme.
- Hallasz valamit? - suttogott valami furcsa varázslat mélyéből.
- Semmit!
- Én azonban hallom - mormogta. És csendes hangjában öröm rezdült meg. Én hallom! - mondta újra.
Azután elmagyarázta, hogy hallotta, amint annak a fának a vére, amelyből az oltóvesszőt hozta, szép lassan átcsörgedezik a vadgyümölcsfa törzsébe, s elvegyül benne, így kezdődve el a csodatevés, az átváltozás.
- Amikor nagyon fogod szeretni a fákat, akkor te is fogod hallani. Szeretni fogod, fiam?
- Szeretni fogom, Joszif bácsi.
Így tanultam meg szeretni a fákat. És amikor egy tavaszi éjszakán a vihar elpusztította a tanya bejáratánál álló hatalmas diófánkat, úgy sirattam el, mint egy jó barátot, aki váratlanul itt hagyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése