Az arkangyal körülnézett, hogy ma éjjel hová is menjen? Ki a legboldogtalanabb gyermek e széles világon? Kinek van legnagyobb szüksége arra, hogy a jótékony álom elfeledtesse vele a való élet minden nyomorúságát?
És amint kutatva nézett körül, szeme megakadt egy kis kunyhón. A kunyhó egyetlen szobájában a földre volt terítve egy csomó szalma. A szalmán feküdt egy kis sovány gyermekleány. Rongyok fedték a testét és rongyokkal volt letakarva a kemény szalmaágyon. A gyermek reszketett és sírt. Reszketett, mert hideg volt és sírt, mert reggel óta nem evett.
- Anyám, édesanyám - mondta halk szepegő hangon a gyerek.
Egy sápadt arcú asszony jött elő az asztal mellől, hol éppen varrogatott.
- Mit akarsz, kis leányom?
- Éhes vagyok és fázom.
- Aludjál, egyetlenem.
- Nem tudok aludni. A hideg borzongat. És úgy ennék valamit, ha csak egy darab száraz kenyérhéjat is.
Az asszony halvány arca még fehérebb lett. Megremegett egész testében, de aztán lehajolt a gyermekhez és szelíd halk szóval suttogott hozzá:
- Ne félj, angyalom. Reggelre készen leszek ezzel a varrással, hazaviszem a munkát és pénzt kapok érte. Aztán, ha ideadták a pénzt, mindjárt veszek fát, meg kenyeret. Meglátod, milyen jó meleg lesz itt!... A tűz mellé ülünk mind a ketten és úgy esszük meg az ebédet.
Gyöngéden megcsókolgatta a gyermeket. A gyermek abbahagyta a sírást, csak kis teste borzongott, remegett. Az anya erre levette nyakából a kendőt és ráterítette a gyerekre. Ő pedig varrt tovább. Néha-néha egy-egy pillantást vetett gyermekére és ilyenkor boldogan mosolygott. A gyermek a sok biztatás, ölelés és csók között végre elszunnyadt.
- Megyek - mondotta az arkangyal -, odaülök a szegény gyermek szalmaágya mellé és olyan szépeket fog álmodni, hogy még öreg korában sem felejti el.
Az Úr azonban megfogta az arkangyal karját.
- Várj csak! Bizonyos vagy abban, hogy jó helyre mégy? Bizonyos vagy abban, hogy ez a legszegényebb gyermek?
- De, Uram - álmélkodott az angyal -, nézz le a boldogtalan teremtésre. Rongyok között fekszik a csupasz szalmán. Ott lent csikorgó hideg van és még ma sem volt tűz a nyomorult kis szobában és a gyermek egy falat kenyeret sem kapott. Hát van ennél nagyobb nyomorúság, van ennél szerencsétlenebb, szegényebb, boldogtalanabb gyermek a világon?
- Van - felelt az Úr és lemutatott a földre.
Az arkangyal odanézett és egy fényes, hercegi kastélyt látott maga előtt. Hosszú gyászkíséret vonult el szeme előtt. Száz pap imádkozott az egek Urához a halott lelki üdvösségéért. És ezer meg ezer ember kísérte a fényes, aranyos koporsót, melybe a fiatal hercegasszony holtteste feküdt.
A halottat temették a családi kriptába. A herceget pedig rávették orvosai, barátjai, hogy menjen utazni kissé. Hátha majd a hosszú úton enyhül bánata. A herceg eleinte tiltakozott, de aztán szomorúan vállat vont.
- Hát, nem bánom, megyek... De a gyerek...
- A kis hercegkisasszony - mondták az udvari emberek -, ugyan, fenséges uram, hiszen száz szolgálóleánya, ötven nevelőnője van, nem is beszélve a főudvarmesternőről, a fődajkáról és húsz udvarhölgyéről... Ugyan, mi hiányossága lehet egy ilyen gyermeknek?
A herceg útra kelt és az Úr most a kis hercegi gyermek hálószobája felé mutatott. A kék selyemmel bevont szoba közepén aranyos ágy állt. Abban pihent fehér csipkék között a hercegkisasszony, egy gyönge, négy éves kis gyermek.
- A kis hercegnő jól alszik - mondta a főudvarmesternő -, így hát nyugalomra térhetek. Ma úgyis nehéz napom volt.
Ilyenformán gondolkoztak az udvarhölgyek, a szobaleányok, a dajkák, nevelőnők s a gyermek egyedül maradt szobájában.
Rendesen csakugyan végigaludta az éjszakát, de ma különös álmok gyötörték. Nyugtalan lett, ledobta magáról a paplant és sírni kezdett.
A mellette levő szobában mély álmot aludt a dajka. Csak nehezen ébredt fel és bosszúsan ment át a gyerekhez.
- No, mi a baj?
- Fázom -, felelt szepegve a gyermek.
A dajka morogva vette fel a paplant és ingerülten duzzogott:
- Hogyne fáznék, amikor ledobja a takaróját. Az ember holtra fárad a temetéstől és még éjjel sincs nyugodalma.
- Hol az anyukám?
- Csitt!... Aludni kell!
- Az anyuska takarjon be...
- Ejnye, haszontalan rossz gyerek! Lesz már csönd? Nekem is kell egy kis pihenés. Egy szót se halljak, mert különben...
A gyermek csak halkan szepegett. A dajka rátette a paplant és behúzta megint az ajtót, aztán lefeküdt.
- Anyuskám - szepegett magában halkan a gyermek -, édes anyuskám...
A paplan megint lecsúszott kis testéről. A gyermek didergett, de immár nem mert sírni. Félt a dajka haragos arcától. Forró, keserű könnycseppek hulltak alá szeméből és teste remegett a hidegtől és a félelemtől.
- Láttad? - kérdezte az Úr szelíden.
Az arkangyal bólintott, szemét könny homályosította el.
- És láttad azt a másik gyereket is? Az éhezőt, a fázót, a koldust? De ugy-e, amikor sírni kezdett, az anyja odatérdelt a szalmaágy elé és szelíd, szerető hangon bíztatta az édes holnappal, a boldog jövendővel. Láttad, amikor a kendőjét ráterítette gyerekére és maga dermedt kézzel, kékülő nyakkal varrt tovább? Láttad, az édesanyja csókja után milyen boldog mosolygás ült ki arra a kis arcra? Hát ki a szegényebb, boldogtalanabb, kinek van nagyobb szüksége reád, hogy álmában elfelejtesd vele fájdalmait és szenvedéseit?
- Ennek, Uram, ennek a hercegi árvának, mert amannak nyomorúsága mellett ott virraszt édesanyja.
- Úgy van - bólintott az Úr -, és teljesen szerencsétlen, igazán boldogtalan sohasem lehet az a gyermek, kinek álma fölött édesanyja szeme őrködik.
Az arkangyal leszállt a földre, egyenesen a hercegi palotába ment és berepült a kis leány hálószobájába. Betakarta a gyermeket, megcsókolta és leült az aranyos ágy szélére. A gyermek nemsokára mély álomba merült, ekkor az arkangyal fölébe hajolt és így suttogott:
- Álmodd, amit legjobban kívánnál, amit leginkább szeretnél, ami igazán boldoggá tenne.
A kis leány pedig révetegen kinyújtotta kis kezét és boldog mosollyal suttogta:
- Anyuskám... drága anyuskám... te vagy itt mellettem... Maradj velem örökre... mindig... örökre.
A gyermek nyugodtan, csöndesen aludt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése