Hát ez a kályha ott állott sok-sok éven keresztül egy morcos vén ember szobájába. Este, ha hideg volt, a morcos vén ember megrakta jól akácfával a kis fekete kerek vaskályhát - és elkezdte az aranyát számlálni. Mert rémítő sok aranya volt. Annyi aranya volt, hogy tiz bankot alapíthatott volna még sem bukott volna meg: sőt, még több aranya lett volna.
Nem is adott soha senkinek egy lyukas 25 banist se. (A morcos embernek ugyanis még a banija is aranyból volt!) Hanem minden este számolta, számolta a pénzét nagy gyönyörűségesen:
- Egy... kettő... három... négy... egészen vagy tíz millióig.
- Zum-zum... patt-patt... - duruzsolt, pattogott olyankor a fekete kis kályha.
Sokszor jöttek a vén morcos emberhez - aki jajaj! milyen kövér volt! - sovány, szegény emberek, valami kis pénzt,, vagy fát kérni de ő mindig csak számolt: Egy... kettő... három... négy..., egészen vagy tíz millióig, - és a kéregetők mindig üres kézzel mentek el. A kis kályha ilyenkor olyan szomorúan nézett a vén morcos emberre, rozoga ajtajának két pislákoló szemével - és a belé rakott fák olyan jajgatva, sírva égtek hamuvá, hogy még a gőgös piszkavasat is megindította, de a morcos vén zsugorit nem.
Egyszer egy igen szép, fehér karácsony estén, amikor olyan puhán hullt a hó mintha angyal-szárnyak pihéjét fújta volna Jézuska a földre, - egy édes karácsonyi estén, mondom - a vén morcos ember éppen a kis kályha előtt térdelt, hogy befűtsön, amikor egy ősz haj, rongyos favágó lépett a szobába.
- Mit akarsz már megint? - kiáltott rá a vén morcos ember.
- Nagyságos úr, - mondta a favágó szinte sírva - nem alkalmatlankodnék én, de ma van szent karácsony ünnepe és ha már mást nem tudok adni szegény kis árva fiamnak, legalább egy kis meleg ételt, egy kis főtt krumplit adjak... Hisz ma miden házban teli gyertyás fenyőfák égnek és ugyancsak jó lakomára van terítve... hadd lenne hát az én drága kis szívemnek ma este egy kis jó főtt krumplija... egy kicsike forralt tejjel...
- Hát, mi közöm nekem hozzá? - kiabált a vén morcos ember.
- De amikor egy csöpp fám sincsen... egy darab sincs, nagyságos úr, hogy a bogrács alá gyújtsak! Csak két hasábot tessék adni, csak két hasábot hogy azt a kis főtt krumplit...
A morcos vén ember dühbe jött:
- Lopsz eleget az erdőmből! Minek adjak? Lopsz!
- Isten látja a lelkemet, - felelt a favágó, - egyetlen gyermekemet is az öreg Bundás kutyám melegíti éjszakánként, azért soha, egy gyufaszálnyit sem vettem el pedig garmadával volt a kezem alatt... Hiszen, akkor nem is kérnék, - tette hozzá.
- Mondom, hogy lopsz eleget! - toporzékolt a morcos vén ember. - Azért egy szemernyit sem adok! Most pedig mars ki! Mars ki!
A favágó búsan elment, a morcos vén ember pedig vissza térdelt a kályha elé, papirost tett a fa alá, gyufát gyújtott, de a kályha nem akart égni. Úgy összeszorította valami a torkát - akarom mondani a csövét - hogy a láng csak ellobbant benne és a füstje mind kitódult az ajtaján.
- Ez is füstöl, a büdös! - dohogott a morcos vén ember, - holnap kirúgom! Kirúgom! - s miután a tüzet nagy nehezen felélesztette, bebujt az ágyába, de még álmában is az aranyait számlálta. Egy... kettő... három... négy....
A kis kályha pedig halkan ismételte:
- Füstöl a büdös... ki fogom rúgni! Jó, - mondta magában, - nem is várom meg, míg kirúgnak, hanem ha úgy is füstölök, elmegyek a szegény favágóhoz. Van elég fa bennem, hogy megfőzzem a krumpliját és megmelegítsem a tejet. - Azzal: Vupp! - egy sóhajtással kioltotta a pislákoló lángot, kihúzta hosszú, korhadt csövét a falból és kidöcögött a szobából a fényes, havas éjszakába.
És, bizony, gyerekek, bár négy vékony lábával nevetségesen bukdácsolt a havon, és hossz, horpadt csöve kajlán ide-oda hajlott, olyan boldog, sugárzó arcú drága vaskályhát még sohase láttatok, mint ő volt, amikor beállított a favágó hideg kis vityillójába. És milyen otthonosan dugta horpadt, hosszú csövét a kéménybe! És milyen melegen, vidáman kezdett lobogni, duruzsolni! A favágó csak ámult, bámult, csak kacagott és a kis fia uúgy tapsolt, hogy azt hallani kellett volna.
Egy perc, és a krumplisfazék már a tetején volt, no a bögre tej is: és zú! hú! - főtt is már a krumpli; és - srr... sr... - forrt a tej!
Hanem eközben a morcos vén ember felébredt és rettentően fázott. Megy a kályhához, hát az nincs sehol! És még jobban fázott, mert az ajtó még nyitva volt, amint a kis kerek fekete kályha kiment rajta. És a morcos vén ember kirohant a szobából és futott, futott a kályhája után! A melegség után! Futott a kis kályha négy hosszú, esetlen lába nyomán! Fel-felbukott a hóban, de csak felállt, tovább loholt, míg nem beesett a favágó kulipintyója ajtaján.
Hej! ott már javában járta a lakoma! A favágó kis fia úgy ette azt az áldott jó főtt krumplit, mintha újévi malac lett volna, hogy az apja sírt örömében! És a kis otromba fekete vaskályha olyan boldogan lobogott, dorombolt, hogy a vén morcos ember szíve igen-igen furcsán kezdett kalapálni. Olyan furcsán, hogy kénytelen volt megtörölni a szemét.
Mondjam tovább?
Hiszen, úgyis tudjátok, hogy a vén morcos ember nem volt többé morcos, hanem rikkantva vágta arannyal tömött zacskóját a padlóra azzal uccu! a legszebb fenyőcsemetét vágták ki a favágóval karácsonyfának és azt csupa csengő arannyal aggatta tele. Aztán hazaszaladt, összepakolta a múlt héten ölt disznó összes nyalánk falatjait, elvitte a favágóhoz, - és amíg a favágó és a kisfiú derekasan nekiláttak a disznóságnak - leült a fura, kerek, fekete vaskályha mellé és csak a főtt krumpliból evett, mert olyat még soha életében nem evett, miközben a kályha átfogta boldog áldott melegével és kedveskedve duruzsolta:
- Én főztem... Én főztem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése