2010. november 18., csütörtök

A halál látogatása

A hegyek között, egy csöppnyi faluban lakott egy öreg, igen szegény asszony, aki nem tudott dolgozni. Hiszen szívesen dolgozott volna, legalább az unalmát űzte volna el, de heteken át feküdt betegen, és így a munkára nem gondolhatott. Volt az öreg, szegény asszonynak egy lánya, akinél kedvesebb teremtés nem élt széles az országban. Kedvébe járt anyjának, dédelgette, ápolgatta s mindig vidám volt. Igen az anyja előtt volt diám; bezzeg eleget szomorkodott egész napon át, amikor a fösvény asszony kertjét gyomlálgatta.
            Ez a kert kívül volt a falun; egy nagy falak vették körül, irigy, penészes falak, amelyek eltakarták a gyönyörű rózsákat, gyümölcsfákat. Olyan fösvény volt a kert úrnője, hogy még a rózsák illatát, színét is irigyelte a falusiaktól. Egy vén, fogatlan kertészen kívül senkit sem tartott; a munkát másokkal végeztette s így került hozzá gyomlálónak a szegény asszony lánya: Boriska.
            Az irigy asszony ott settenkedett Boriska körül. Vagy odahozatta a székét s el nem mozdult onnan. S a törekvő, szorgalmas Boriskát folyton szidta. A kis leány bizony otthagyta volna százszor is a fösvény asszonyt, de az anyjára gondolt... Sokszor peregtek a könnyei a földre, ott ragyogtak a virágok hetykén, de a fösvény asszonyt az meg nem indította. Annak nem volt öröme sem virágban, sem gyümölcsben; mást meg nem segített s igen rosszul fizette a munkásait, így Boriskát is.
            S a kis leány magába fojtotta bánatát; ahogy hazafelé tartott, vidám volt s szaporábban szedte a lépteit, hogy minél előbb otthon lehessen. Édesanyja váltig mondogatta:
            - Úgy sajnállak, kislányom. Amíg mások gondtalanul élnek, s neked már most, gyermekkorodban is gondjaid vannak. Dolgozol reggeltől-estig s ahelyett, hogy barátnőiddel játszanál a réten: egész nap munkában vagy s ha hazajössz, beteget ápolsz...
            Boriska átölelte édesanyját és így vigasztalta:
            - Ne törődj velem, édesanyám, a munka meg nem árt s te szeretsz engemet... nem rosszabbak-e azoknak a kislányoknak, akiknek semmi dolguk nincsen, játszanak egész nap és nincs senki, aki őket szeresse... nekem anyám van, aki szeret s ezért én szívesen dolgozom. Ó, még több munkát is vállalok, csak téged tartson meg a jó Isten.
            Boriska sohasem panaszkodott az anyjának, pedig a szíve tele volt azzal. Jól tudta a kislány, panaszával az anyját keserítené, azért hallgatott. Egyik napon, amikor éppen a virágok között dolgozott Boriska: nagy lármával közeledett hozzá a fösvény asszony:
            - Add elő a gyűrűmet, te vitted el!
            Boriska elszédült. A fösvény asszony tovább visítozott:
            - Csak tettesd magad. Tolvaj...
            Boriska fölugrott s végtelen fájdalmában a fösvény asszonynak rontott volna, de nem szólt, az ajtó felé indult s azon kitámolygott: hogy ment-e, vagy sem: nem érezte. Szinte öntudatlanul bolyongott, el is kerülte a rendes utat, a lábai felmondták a szolgálatot, a fűre dűlt s keservesen zokogott. A halálra gondolt... milyen jó volna, ha elvinné...
            Ekkor kéz érintette a vállán:
            - Meg ne ijedj! Én vagyok a halál, ugyan más köntösben, mint amilyenben rajzolni szoktatok. Nem érted jöttem, sem anyádért. Ide nézz...
            Boriska a halál kezében látta a fösvény asszony gyűrűjét. Szólani akart, de a halál leintette. Így folytatta:
            - Este, amikor már elpihent a falu, ellátogatok a fösvény asszonyhoz. Csak egyszer látogatok el hozzá meg meglátod, ez a gyűrű a tied lesz. Nézd meg azokat! Az egyik fehér, a másik piros kövű.
            Boriska nézett, nézett, de nem látott semmit.
            A halál már nem volt ott. Eltűnt. Már esteledett. Boriska hazasietett. Édesanyjának nem szólt. Ám ahelyett az anyja szólalt meg:
            - Nem tudom, miért, de sokkal jobban érzem magam.
            - Hála az Istennek - sóhajtott Boriska.
            Sebtiben elvégezte a házimunkát s csakhamar az ágyba bújt s míg el nem aludt, a délutánt forgatta a fejében; azon gondolkodott: látta-e a hallt, vagy sem? Bizony későn ébredt föl. S bár a fösvény asszony előtte való napon mélyen megbántotta, mégis csak hozzá iparkodott A fájdalmat elfelejtette, hiszen édesanyja jobban érzi magát s ez oly örömet csalt szívébe, hogy dalra fakadt.
            - Így szeretlek kislányom. Csak dalolj. Ma már fölkelek s nehány nap múlva majd magam megyek az asszonyodhoz, akit olyan jónak mondtál, meg akarom köszönni neki azt a szívességet, hogy neked munkát adott... és kislányom, dolgozni fogok, hadd jusson neked idő a játszásra is. Olyan gyermek vagy még és annyit dolgoztál már, nem engedhetlek többet az asszonyhoz.
            De Boriska azt mondta anyjának:
            - Nem engedem a virágaimat. Ha el nem megyek, elhervadnak; ki gondozná azokat?
            Boriska útnak indult, még pedig a falun keresztül. A fösvény asszony házáig senki sem háborgatta Nagy kíváncsian lépett be a kapun, a fösvény asszony kertjébe. Sehogy sem tudta elképzelni, hogy a fösvény asszony megváltozzék. Odament a virágágyához s szorgalmasan gyomlálni kezdett. Ha valamely gally megrezzent, ijedten vetette föl szemét, hátha mögötte áll a fösvény asszony. Bezzeg nem állt az ott. Helyette a fogatlan kertész jött a kislányhoz, de ez sem kiabált, hanem szelíden szólt hozzá:
            - Eredj a kastélyba, hív az úrnőm, maga nem tud lejönni, mert beteg...
            - Beteg? - rebbent el Boriska ajkáról a kiáltás.
            - Az bizony. Csak menj föl szaporán, mert a lelkemre kötötte, hogy felküldjelek. S ha nem jöttél volna el, érted mentem volna. Bolondokat beszél, azt mondja, a halál járt nála.
            - Hát mégis igaz volna, - szólalt meg Boriska.
            Otthagyta a virágos ágyat s fölsietett a kastélyba, ahol benyitott abba a szobába, ahol a fösvény asszony feküdt. Odalépett az ágyhoz. A fösvény asszony megsimogatta Boriska arcát, majd így szólt hozzá:
            - Bocsáss meg, kislányom, hogy megbántottalak. Nekem édesanyám nem volt, csak mostoha anyám, az meg szívtelennek nevelt. Én csak ékszerben találtam örömöt, másban nem, sőt mások vidámsága haragra, bosszúra ingerelt. Tegnap estefelé, mintha besuhant volna valaki az ablakomon, - legalább úgy láttam - s az így szólt hozzám:
            - Látod ezt a két gyűrűt? Ismered azokat?
            - Ismerem - feleltem fogvacogva - az enyém.
            - Milyen kövek vannak benne?
            - Az egyik gyűrűben fehér kő van, a másikban piros.
            - Én csak annyit mondok, - így folytatta  halál - amíg a szíved nem lesz oly tiszta, mint a fehér kő és nem lesz olyan tüzes, mint a piros kő: addig nyugodtan meg nem halhatsz. Tégy jót embertársaiddal, van vagyonod hozzá. A két gyűrűt add annak, akit legjobban megbántottál. Kislányom, Boriska, - szólalt meg a fösvény asszony - nesze, neked adom a két gyűrűt: add el őket, a pénzén vehettek egy s mást s nem kell többet erődön felül dolgoznod.
            Boriska elvitte a két gyűrűt. S a fösvény asszony szíve tiszta volt, mert megbánta, ami rosszat tett s a szívét piros tűz gyanánt a szeretet melegítette, mert jót tett...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése